Az én sztorim nem kimondottan vicces, sőt…de ezt inkább ti döntsétek el. Adott egy lány, akit nevezzünk Júliának, s adott egy fiú, kinek neve legyen András. A történet 7 évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor még mindketten csupán 17 évesek voltunk. Volt egy „jó barátom” , Balázs, aki ugyanabban a városban volt kollégista, ahol én. Sűrűn találkoztunk, hiszen közel volt egymáshoz a két kollégium. A találkozások alkalmával többször is elvittem magammal a barátnőmet, s egy alkalommal Balázs is elhozta szobatársát…Ő volt András. Az első pillanattól fogva tetszettünk egymásnak. Érezni lehetett a levegőben, hogy valami egészen más lett. Megkértem Balázst, tudakolja meg nekem mit gondol rólam András, vajon én is tetszem neki? Balázs megígérte, beszélni fog a barátjával. Ezt követően már csak egyszer találkoztunk. Egy esős délutáni napon értesítést kaptam a kollégium portásától, hogy a bejáratnál vár engem egy fiú, de mire leért nem volt ott senki… Eltelt 7 év. Az emlékeket, a fájdalmas és érthetetlen pillanatokat már a múlt leple takarja.

2009-et írunk. Naponta többször is nézem a mailjeim, iwiw-em. Ilyenkor bekukkantok a Csajok és Pasikba is. Egyszer megakadt a szemem egy srácon, aki engem „aranyosnak” tartott. Megnéztem az adatlapját, annyira ismerősnek tűnt, tudtam, hogy mi már valamikor találkoztunk. Egy- két levél után felajánlotta, hogy inkább msn-en beszéljünk tovább. Beszélgettünk, meséltünk, magunkról, az életről, munkahelyről, teljesen hétköznapi dolgokról. Egyre jobban erősödött bennem az érzés, hogy mi ismerjük egymást… Elkezdtem kérdezősködni. Hova járt középiskolába, hol volt kollégista, ismeri – e a Balázst, járt-e ki az én kollégiumomhoz stb. Minden kérdésemre azt a választ adta, amit reméltem. Minden passzolt.. Kezdett összeállni a kép…és akkor bemutatkoztam : „ Hát akkor Szia, Én vagyok a barna hajú lány, Júlia…” 2 perc telt el, mire valamelyikünk elkezdett írni…Hihetetlen érzés volt, ezt szavakkal nem lehet leírni. Elmondta, hogy nagyon tetszettem neki, de nem mert kezdeményezni, inkább megkérte a Balázst, hogy beszéljen velem. Hát, a Balázs nem beszélt ( utólag is köszi ) sem velem, sem vele, mert, mint utólag kiderült, tetszettem neki is. András viszont nem adta fel, egyszer eljött a kollégiumomhoz, hogy elmondja mit érez…Igen, ő volt az, aki miatt a portás szólt nekem. S, hogy miért nem volt már ott mire leértem?? Alig akartam elhinni, amikor elmesélte… A kapuban összefutott az én egyik szobatársammal ( aki, mint kiderült unokatestvére Andrásnak ( és én nagyon nem jöttem ki vele ) ), aki közölte vele, hogy itt ugyan ne keressen magának barátnőt, mert ő elintézi neki, hogy egy lány se akarjon tőle semmit!! András pedig sarkon fordult, s 7 évig nem is hallottunk egymásról…Róla tudni kell, hogy nem az a csajozós típus, aki csak úgy leszólít lányokat. Végtelenül romantikus, lágy szívű férfi. Megbeszéltük, hogy valamikor találkozhatnánk, személyesen is beszélhetnénk. Találkoztunk. Először nem is tudtuk mit mondjunk egymásnak. Csak néztük egymást, két üdvözlő puszi és 3 perc csend. Ez volt az első pillanat 7 év után…Aztán persze elkezdtünk beszélgetni mindenféle dologról, de tudtuk, hogy ezek csak szavak, melyeknek az a célja, hogy eltakarja mit is érzünk… A levegő csak úgy izzott körülöttünk. Nem lehet leírni milyen érzés volt…7 év után újra látod azt az embert, akibe annyira szerelmes voltál gyermek fejjel, aki miatt álmatlanul forgolódtál éjszakákon át az ágyadban, aki amilyen gyorsan bekerült az életedbe, érthetetlen módon olyan hamar távozott is belőle.. Megtörtént. Elcsattant egy csók…Az érzelmek ismét a felszínre kerültek. Lélekben újból ott voltunk, újból 17 évesnek éreztük magunkat. Beteljesülést éreztem. Úgy éreztem, ez az, amire 7 éve várok. De nem lehet az enyém, nem teljesedhet ki igazán, nem szabad folytatni. Tudtuk, hogy nem szabad, mert én párkapcsolatban élek. Menyasszony vagyok…