Györgyi egy érdekes dilemmát oszt meg velünk: megismer egy jóravaló férfit, aki túl sokáig titkolja, hogy felesége nem régiben hunyt csak el. A levélírót leginkább az borzasztja, hogy a férfi egyáltalán nem tett említést feleségről, sőt gyerekről sem. Eljátszotta a vidám agglegény szerepét, dugdosta előle a gyerekét, Györgyi pedig be is vette az ügyesen tálalt sztorit. Amikor tudomására jutottak a tények, képtelen volt eldönteni, hogy magát hibáztassa vagy a pasit.
Nem tudom, mennyire passzol a blog profiljába a történetem, de majd eldöntitek, hogy kirakjátok vagy sem. Egy postázóban dolgozom, elég nagy épületben ahhoz, hogy minden nap új ismerőssel találkozzak, akiről mindig kiderül, hogy nem új dolgozó, sőt, nálamnál is régebb óta tolja a szekeret - egyszerűen nem találkoztunk még, mert több műszak van és rengeteg kijárat. Na, most már több adatot nem mondok, mert már szerintem sokan ki is találták, melyik cégről van szó. Csak azért írtam le, hogy kellően vázoljam, mennyire el tud veszni a háttér információ egy ekkora tömegben. Ez volt az én bajom is. Vagy szerencsém?
Györgyi vagyok, 35 éves, és egyszer már majdnem beleugrottam a házasság intézményébe, de az utolsó pillanatban kiderült páromról egy-két dolog és abbahagytuk a dolgot. Hogy mik voltak ezek a dolgok nála, az egy másik történet, talán egyszer azt is megírom. Szóval, egyik nap a sok ebédlő közül az egyikben ülök, mire egy pasas áll meg az asztalomnál. Megkérdi, hogy leülhet-e. Mondom, persze. Ferencnek hívták és 41 éves volt. Nyugodtan letagadhatott volna 5-6 évet is, nagyon jó kondiban volt. Elárulta, hogy az első emeleten dolgozik és a múlt héten még autót vezetett, most pedig a raktárban tüsténkedik, és a takarítástól a rámolásig, a régi irodabútorok tologatásáig szinte mindent a nyakába varrnak. Együtt szidtuk a felső vezetést meg a rendszert, úgyhogy volt téma bőven. Valahogy azonnal megtetszett a pasi. Olyan nyílt és közvetlen volt, mégis nyugodt és valahogy… szomorú. Megbeszéltük, hogy délután találkozunk a dohányzóban és ott folytatjuk a beszélgetést.
Együtt mentünk haza. Én kocsival voltam és ő is, így a parkolóban elválltak útjaink. Randizgattunk párszor, és persze elkerülhetetlenül száguldottunk az ágy felé. Amikor először hívott fel magához, rögtön feltűnt, hogy túl nagy ház ez egy embernek – lehet, hogy ezt utólag látom bele, de tudat alatt akkor is feltűnt. Egy szép nagy családi ház volt. Öt szobát számoltam. A szobák többsége zárva volt – most már tudom, miért, de majd később. A hálószoba is nagyobb volt egy agglegény igényeihez képest, franciaágy meg minden. Annyit tudtam csak róla, hogy egyedül él, nem is faggattam tovább, így most sem zaklattam, hogy miért lakik egyedül ekkora házban. Mindenre van valami hihető szöveg. Persze, mindezeket a kérdéseket csak magamnak tettem fel, nem támadtam le vele őt.
Tudtam, hogy nem kéne beleszeretni, de már késő volt: fontos lett nekem. Három hete jártunk, amikor egy nap felmentem a titkárságra, ahol egy nagyon jó barátnőm volt. Elmeséltem neki boldogságomat. Megkérdezte a nevét. Amikor elmondtam, fura arcot vágott, majd azt mondta: „Tudtad, hogy nem rég temette a feleségét?” Nem, ezt nem tudtam, és amikor elmesélte, majdnem a padlóra zuhantam. És valóban. Megtudtam, hogy a megismerkedésünk napjától számítva durván fél éve temette a feleségét. A barátnőm is nézett – akinek hivatalból elég sok embert kellett ismernie - hogy nem korai egy kicsit egy új kapcsolat neki? Szerintem is várhatott volna még. Ráadásul van egy 5 éves gyereke. Hát, ezért voltak zárva a szobák: a gyerek a nagyinál és a gyerekszoba volt az, amit biztos bezárt. Azonnal felhívtam a mobilján, és azt mondtam, hogy találkozzunk a parkolóban most rögtön. Amikor lassan és higgadtan megkérdeztem Ferit, hogy mindez igaz-e, ő először zavarba jött, majd bevallotta, hogy igen. Csak azért nem mondta el, mert félt, hogy „visszautasítom, meg amúgy sem akart keseregni nekem” (?!) Én viszont megdöbbentem: fél éve hunyt el a neje, még egy közös gyerekük is van, amit bujtatott előlem. Kirázott a hideg, ha belegondoltam, hogy abban az ágyban csináltuk, amit egyszer a feleségével osztott meg. Azért voltam számonkérő, mert sértve éreztem magam. Úgy, mint akit átvertek és kihasználtak. Nem a szomorú tény zavart, hanem az, hogy NEM mondta el. Ha az elején ezzel kezdi, akkor semmi baj, de ennyi idő távlatából... Már látom a kommenteket, hogy: „Kérdezted tőle, hogy nem nős-e véletlenül, hülye nő?!” Igen, hülye nő voltam, tényleg nem kérdeztem, hogy házas-e?! Aznap este leültünk egy hosszú beszélgetésre és Feri mindent elmesélt. Megbocsátottam neki – lehet, hogy túlreagáltam az egészet (?). A lényeg, hogy azóta is együtt vagyunk és boldogan. Megismertem a fiát is – kezd kialakulni az összhang. Tanulság annyi lehetne, hogy mindent időben el kell mondani a másiknak, mert ha később derül ki, könnyen vihet mindent.
Az utolsó 100 komment: