Elment a pasim, de még nincs vége

2012. március 29. 07:49 - csajokespasik

„Jön az ura, annak már nem kell szépnek lenni, amúgy is sötétben csinálják már régóta, gyorsan és érzelemmentesen lerendezik” – levélírónk újra a feleség szerepéről ábrándozik, pedig a korábbi házassága nem volt idill. Jelenlegi pasija igazi radikális szellem és sem elvenni, sem megverni nem akarja szerelmét. Inkább lelép pár napra. Női megmondás következik.

 

A beszélgetés onnan indult, hogy összeházasodunk-e, és ott végződött, hogy elköltözött… - 38 éves nő vagyok és volt/van egy 41 éves pasi az életemben. A fenti mondat a történés lényege, de szerintem, aki idejár böngészni, olvasná a bővített változatot is : ) A párommal 4 éve élünk már együtt, mindketten voltunk házasok már, mindketten rövid ideig. Fura kapcsolat a miénk, amolyan szokásos sztereotípia: se veled, se nélküled. Ám valami összeköt. De a lényeg, hogy iszonyatosan egymásra vagyunk hangolódva és szerintem ezért olyan őrületes vele a szex. Mert egyikünknek sincs takargatnivalója, illetve már nem akarjuk hülyítéssel, széptevéssel elkápráztatni a másikat. Őszinték vagyunk egymással.

Beszélgettünk arról, hogy házasság. Azt mondta, egyszer elég volt neki, köszöni szépen. Megértettem, engem is meggyőzött, hogy a házasság csak egy intézmény, és nem két ember szerelmi garanciája. És még csak nem is szövetség, pusztán politika. És egy házasságban lehet a nő egyenrangú fél? Vagy elég csak a kis feleségnek lenni? A korábbi házasságomban egy olyan nőcit alakítottam, akiről nem álmodnak a kislányok, amikor a jövőjükről ábrándoznak, de olykor mégis olyanok lesznek: magát a férjéért föláldozó, hajnali háromkor is az ágyból ugrasztható, a haverjai seggét kinyaló háztartási robot. Akit már nem érdekel a divat, turis göncökben jár és nem nézi meg magát túl sűrűn a tükörben. Minek? Jön az ura, annak már nem kell szépnek lenni, amúgy is sötétben csinálják már régóta, gyorsan és érzelemmentesen lerendezik, ha meg éppen nappal van, hát istenem, rádob egy törülközőt a fejére, és meg van oldva… Ha ez egyszer már megtörtént, akkor miért akarok újra feleség lenni? – kérdi ő. Éppen ez az: feleség, az akarok lenni, cseléd, az nem - és az egyik szó nem a másiknak a szinonimája. Na, ezt szépen meg is osztottam a párommal. Ő kérdőn rám néz és nem érti, miért akarom szerepekre osztani az életünket? Eddig miért nem volt jó? Azt mondta, hogy mi nők elvárjuk, hogy egyenrangú félként kezeljenek minket a férfiak, de bizonyos dolgainkkal kikényszerítjük tőlük a (valós vagy szimbolikus) pofonokat (szerinte). És ha csaholunk és netán megkapjuk azt a pofont, meg vagyunk sértve - ha olyan bátrak vagyunk, akkor miért nem adjuk vissza? Na, akkor lesz szerinte egyenlő a férfi és a nő, ha egy pofon után közös és egyenlő ökölharc követi a vitát. Hogy ez hülyeség? Szerintem is. Azt mondja a párom: Ha megütnek egy nőt, akkor ne rinyáljon, hanem üssön vissza, vagy szaladjon el… de ne rinyáljon. Szerinte a nő nem egyelő akar valójában lenni egy kapcsolatban, hanem domináns, magasabb rendű – és ez a gyökere minden nézeteltérésnek. Erre azt mondtam, hogy oké, némelyik nő valóban megérdemelne egy nagy pofont, hogy észhez térjen kicsit, de én sose provokáltam őt és most nem értem… mi ez. Itt hagytuk abba. 2 napig tartott a vita, állandó lett a mosolyszünet, végül elment. Nem mondta, hova és meddig. Azt mondta, pár nap. Szeretem és hiányzik és ha egy ilyen elvi hülyeség miatt eldobja ezt a kapcsolatot, akkor én nagyon csalódott leszek Aztán egyszer felhívott és bocsánatkérés helyett azt mondta, mi lenne, ha még ma berántana az ágyába egy nálam jóval fiatalabb nőt? Nem vettem komolyan. Azt mondtam, fütyülnék rá és leraktam. Ezzel mit akart mondani? Hogy ennyi volt, leereszthetem a légvárat és pakoljam el? Ma reggel beszéltünk utoljára, azt mondta, mindketten hülyék vagyunk, ha csak egyre nagyobbra fújjuk ezt a lufit, mert a kidurranáson kívül más nem fog történni. A mögöttünk álló 4 szép év önmagáért beszél és hagyjuk az elveket, a szavakat, nem vagyunk politikusok… de ha efelé tolódik a dolog, amikor már a szavaknak kell kipótolniuk valamit, akkor készüljünk fel mindketten a végére. Vagy egy új kezdetre. Félek, hogy egyedül kell meghoznom egy döntést. Mim van? Tudom, hogy ő rendes ember (nehéz ilyet találni egy negyven felé száguldó nőnek, nem is engedem könnyen, csak ha minden kötél szakad). És lassan gyereket is szeretnék… Őszintén szeretem őt – még akkor is, ha kicsit fura, hajalmos parabolákban és rejtvényekben beszélni (ami néha szórakoztató is) – de nem kiszámíthatatlan és nem kétszínű. Ilyen elszaladást is csak most követett el. Hát, kiteregettem a lapjaim, azt hiszem mindent sikerült leírni. Úgy érzem, még nincs vége.

 
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://csajokespasik.blog.hu/api/trackback/id/tr194347196

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása