„Én vagyok az első nő az életében szexuálisan. Volt egy lány, aki nagyon megbántotta és összetörte a szívét” – egy megsebzett pasi nem mindig hálás, néha váratlan fordulatokat is tartogathat. Ugyanis a kölcsönös vonzalom ellenére a lovag 4 hónap után bejelenti, bocs, már nem érzem a korábbi rajongást. Egy kis érzelmi dodgemmel zárjuk a hetet.
Sziasztok! Nemrég kezdtem olvasni a blogot, és úgy döntöttem, hogy én is megosztok egy történetet Veletek. Szívesen várom majd a véleményeket és hozzászólásokat. 25 éves nő vagyok és a munkahelyemen megismerkedtem egy 29 éves férfival. A szimpátia kezdettől fogva kölcsönös volt, de csak 1-2 hónap elteltével kezdtünk komolyabban érdeklődni egymás iránt. Először levelezgettünk, naponta sok-sok e-mailt váltottunk, majd ezeket hamarosan követte az első személyes, irodán kívüli találkozás is. Aztán ezek a találkozások egyre sűrűbbek lettek, sok időt töltöttünk egymással, sokat és jókat beszélgettünk, hétköznapi és komoly, személyes dolgokról egyaránt. Mindketten a kezdettől fogva meg tudtunk nyílni a másik előtt, őszintén és felszabadultan tudtunk viselkedni mindketten.
És ennek a tetejébe fergeteges vele a szex, annyira egymásra vagyunk kattanva, egyszerűen izzik körülöttünk a levegő. No és akkor most jön a lényeg…azt kell tudni a pasiról, hogy én vagyok az első nő az életében szexuálisan. Volt egy lány, aki nagyon megbántotta és összetörte a szívét, ami miatt teljesen bezárkózott, nem akart maga mellé senkit jó darabig. Aztán jöttem én. Egyébként nem is értem, hogy hogyhogy nem volt eddig párkapcsolata, hiszen jóképű, humoros, intelligens, víg kedélyű pasi, látszólag semmi baj sincs vele. A történetünk pedig a következőképpen folytatódik: kb. 4 hónapja találkozgattunk egymással, amikor egyszer csak elém állt, és azt mondta, hogy már nem érzi a kezdeti rajongást irántam, teljesen elbizonytalanodott az érzéseit illetően, és nem tudja, hogy folytatni akarja-e a kapcsolatunkat. Én teljesen összetörtem, hiszen azt hittem, hogy minden rendben van. Nagyon összezavart a viselkedésével, mert egyáltalán nem azt sugallta, mint amiket mondott. Megbeszéltük, hogy akkor ennyi volt. Aztán következett a 4 napos hétvége, én hazautaztam a családomhoz és volt időm átgondolni a dolgokat. Rájöttem, hogy nincs okom bánkódni, mert csak ő veszíthet azzal, ha nem akar engem. ( ebben sokat segített egy családtagom, akivel átbeszéltem a történteket és kiönthettem neki a szívem). A hosszú hétvégét követő első munkanapon tehát vidáman, mosolyogva mentem dolgozni, a szemébe tudtam nézni mindenfajta harag és sértettség nélkül. A délután folyamán pedig megérkezett az első e-mail tőle, amiben megkérdezte, hogy hogy érzem magam, mi újság velem, stb. Megbeszéltük, hogy találkozzunk még az irodán kívül, hogy átbeszéljük a dolgainkat, meg csak úgy dumáljunk, mivel nem haraggal váltunk el egymástól. Találkoztunk nálam, és kb. 5 órán keresztül beszélgettünk mindenféléről. Úgy elrepült az az 5 óra, hogy észre sem vettük (semmi testiség nem volt). Aztán a következő héten ugyancsak találkoztunk, és szintén hosszú órákig dumálgattunk. Folyamatosan úgy éreztem a beszélgetések alatt, hogy még mindig vonzódik hozzám, és nem akarja elengedni a szálat, ami hozzám köti. Aztán a búcsúzás alkalmával megölelt és úgy szorított magához, mint még soha. Én természetesen visszaöleltem, mert nagyon jól esett az ölelése, részemről sem múlt el a vonzalom. Azt mondta, hogy átgondolta a dolgokat, meg beszélgetett a családdal, barátokkal és hogy már nem látja olyan sötéten a jövőt, mint korábban (azt is tudni kell róla, hogy egy örök kétkedő, kicsit pesszimista alkat) és hogy nem akar nekem még egyszer fájdalmat okozni. Úgyhogy most az a helyzet, hogy újra elkezdtünk találkozgatni egymással. De őszintén szólva én is el vagyok bizonytalanodva…hiszen mi jó sülhet ki ebből az egészből, ha ilyen a kezdet? Én itt vagyok 25 évesen 2 komoly párkapcsolattal a hátam mögött, tudom, hogy milyen az együttélés, stb., neki meg még csak kapcsolata sem volt senkivel. De szeretek vele lenni és valahogy én sem tudom elengedni őt és azt mondani neki, hogy ne találkozzunk többet. Úgy döntöttem, hogy próbálok nem agyalni és taktikázni, egyszerűen csak a szívemre hallgatok és teszem, ami jólesik. Szerintetek?
