„A munkahelye elé mentem. Kinevetett. Azt mondta, ne keressem többet. És azt is, hogy nevetséges vagyok” - nehéz jól játszani az érzelmi felmosórongy szerepét, de valaki a végletekig képes eltűrni egy érzelmileg labilis fickó terrorját. Hol nyíltan csalja meg, hol pedig titokban, de a csaj mindezek ellenére visszavárja.
Sziasztok! Nem lesz vidám történet, cserébe legalább rövid. Nő vagyok, 27 éves és kb. 8 hónappal ezelőtt ismertem meg M-et, ő 1 évvel fiatalabb nálam. Kedves, visszafogott fiú, már-már egyenesen bátortalannak tűnt, önbizalomhiány-hegyekkel. Akkor azt állította, hogy 2 éve senkije sincs. Úgy alakultak a dolgok, hogy sokat találkoztunk, mert ugyanabba a társaságba jártunk és szerveztünk közös programokat. Neki kellett némi bátorítás, amit én meg is adtam neki. Az egyik este egy közös zuhanyzás felszabadította mindkettőnkben az érzelmeket. Járni kezdtünk. Ám alig 2 hónap múlva M. megváltozott.
Hamarosan megtudtam, (nem tőle) hogy ez alatt a rövid idő alatt már többekkel is félrelépett, majd nagyképűen a szemembe hazudott. Természetesen neki állt feljebb. Lelépett. Kis szünet után visszajött és bocsánatot kért. Azt mondta, többet nem teszi. Elhittem. Újra megtette. Igaz, azt mondta, hogy csak csók volt, és nem is tetszik neki az a lány… Miért ne smárolnál azzal, aki nem tetszik? Világos... Erre elmondtam, hogy értékelem, az őszinteségét, de itt és most vége. Végül annyira sarokba szorítva érezte magát a hazugságai által, amit már nem viselt el az egója és fortyogva otthagyott. Amikor szakított velem, párszor még hívogattam – nem azért, mert én tartoztam volna neki bocsánatkéréssel, csak fel akartam ajánlani neki, hogy segítek, ha szeretné. Mert ez nem ő. Hülye voltam. És türelmes. Beszélni akartam vele csak. A munkahelye elé mentem. Kinevetett. Azt mondta, ne keressem többet. És azt is, hogy nevetséges vagyok, hogy ennyire koslatok utána... Fura dolog ez az egész: az elején annyira szerelmesnek éreztem magam, hogy alig bírtam elviselni, úgy éreztem, szétszakadok belülről. Minden gondolatom körülötte forgott, őt lélegeztem be. Ha valaki akkor előállt volna a szokásos mesével, ami arról szól, hogy létezik lelkünk másik fele, én habozás nélkül elhittem volna…. De már nem tudom. Nem tudok semmit. Lassacskán már nem is érzek semmit. Nem rég felhívott… Ekkor elég meredek dolgot mondott: „Ne is kezdjük el, ha nem akarsz hosszútávon engem” – bármit el tudtam volna képzelni az ő szájából, csak ezt nem. Most ki is csalt meg kit? És hányszor? Ki lépett le és hozott engem kínos helyzetbe? Erre benyög egy ilyen nevetséges kikötést. Akármennyire is fáj, akármennyire is szédült vagyok… azért ezt már én sem tudom tolerálni.
