„Úgy döntött, szeretne még egy kicsit tombolni. Amikor összejöttünk, meg a gyerek születésénél nem volt ilyen” – egy neurotikus anya szétzilálná a családi fészket, ami azért különösen érzékeny pont Levélírónk számára, mert az ő gyerekkora is hasonló körülmények között ment tönkre.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik (CsP) egy igen népszerű társkereső oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk a www.csajokespasik.hu oldalon! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Szép napot! A pénteki sztori kapcsán küldeném az én esetleírásomat. Amikor nincsenek a felek egymással szinkronban és elbeszélnek egymás mellett, és mindenki mást akar – mindegy, hogy bizonytalant, vagy semmit, neki még a semmi is más, és ha más, biztosan jobb is - akkor alakul ki ilyen helyzet. Az élettársammal 4 évig együtt, és most kitalálta, hogy el akar hagyni. Ha csak ennyi lenne, még nem lenne nagy gubanc, csakhogy van egy gyerekünk.
Az én szüleim is elváltak, nem volt felhőtlen gyerekkorom, most is élénken emlékszem. Megviselt, amikor láttam, hogy veszekednek, azt se tudtam, min (szerintem ők se, csak alkalom kellett) de egy gyerek csak annyit fog fel, hogy anya és apa nincs jól és valami változás lesz. A gyerek ekkor elveszti a legfontosabbat, ami ki fog hatni további életére: a biztonságérzetét. Később, a fejlődés során, kettő dolog szokott történni: nem tud elszakadni otthonról és az ott maradt szülőtől. Vagy ennek az ellenkezője, menekülni fog, hogy a biztonságot máshol keresse. Nem vagyok pszichológus, azért tudom ilyen jól, mert átéltem, és ebben az esetben én az utóbbi voltam, 19 évesen már mások albérletében lógtam, nagyon örültek nekem, valószínűleg az agyukra mentem, de nem mondták, mert együtt éreztek velem.
És most megint tovább kell állni. Újra meginog a biztonságérzet, felborul valami, de ezúttal a szenvedő alany nem csak én vagyok, hanem a gyerekünk is. Egy szeszélyes, neurotikus, önző anya miatt, aki úgy döntött, szeretne még egy kicsit tombolni. Amikor összejöttünk, meg a gyerek születésénél nem volt ilyen. Nem tudom, mi jött rá. Talán fél az öregedéstől, azt hiszi, elrepülnek felette az évek, ő meg csak áll - ez rendben is lenne, természetes folyamat, de az nem törvényszerű, hogy ebben a szakaszban mindent felrúgva meg kell őrülni. Miért nem lehet méltósággal átlépni egy másik életciklusba? Azt hiszem, ebben a felállásban nem én vagyok a hunyó, akárhogy nézem, én mindent beáldoznék, ha észhez térne, és minden olyan lehetne, mint rég. Ha pedig józanul állok a dologhoz és mégis elhagy, akkor hagyjon, a gyerek marad velem, és majd újra kezdem egy másik nővel, vagy többel, akik megint megőrülnek, idő van, kezdődik elölről az egész, ilyen világot élünk, akkor lehetek normális, ha meghülyülök én is...
Mondom, legalább a gyerek miatt maradjunk együtt, nem akarom, hogy céltábla legyen. A párom el tudja játszani a gondos anyát, és még most is azt látom a gyereken, mintha nem fogna fel az egészből semmit, valójában a tudat alattija nagyon is érti, hogy valami van, nincs rendben valami. És nem akarom, hogy mindez később előjöjjön, és a kárára váljon.
