„A sokadik, szinte szóról-szóra ugyanazzal a mondatszerkezettel indokolt lelépés mögött inkább kitapintható a nők (alaptalan) félelme” – mai posztunk inkább egy hirdetés, mint konkrét sztori, mégis tetten érhető benne némi tanulság. Aki meg szeretné tapasztalni, milyen az élet egy újságíróval, itt az alkalom.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik (CsP) egy igen népszerű társkereső oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk a www.csajokespasik.hu oldalon! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Szervusztok, Kedves Blogolók! Amióta létezik, rendszeres olvasója vagyok az oldalnak. Igaz, kommentelésre nem ragadtattam magam, lévén hivatalból is krampácsolok eleget a munkahelyemen – az, hogy most kivételt tettem, pusztán a teleszaladt zsákomnak köszönhető. Lassan öt éve élek tartósan egyedül – ám elhihetitek, rengeteg trükköt (a ruhatár cseréjétől a mentalitás- és alakformálásig bezárólag) bevetettem e szomorú állapot megváltoztatásáért.
Korántsem zárójelben írom: távolról sem állítom-hiszem, tuti biztos a másik fél a hibás, hiszen vélhetően velem is jár némi-nemű probléma, borosta, fura ruha, lyukas póló, szakadt ing. Ám azt gondolom, a sokadik, szinte szóról-szóra ugyanazzal a mondatszerkezettel indokolt lelépés mögött inkább kitapintható a nők (alaptalan) félelme, mint az én kétségtelenül meglévő hibáim. A foglalkozásomra utalok: újságíróként dolgozom egy politikai napilapnál. Jobbos, de az irányultság ténye eddig – számomra is bámulatos módon – csipetnyi problémát sem jelentett.
Annál több gondot okoz nekem az alapból feltételezett „nagy eszem” – amelynek „mértéke” minden esetben hipotézis. S ez különösen bántó, hiszen az általam megismert hölgyek egytől-egyig úgy ítélték meg, önnön „agyi mértékük” inkább alatta leledzett, mint fedte, netán messze fölötte állt az enyémnek. A legtovább egy vidéki lánnyal jutottam, aki az első közös, lakásomban eltöltött éjszaka után szabályos pánikrohamot kapott a televízió és a net hiányától. (Nota bene: amikor hajnalban befutottunk zuglói otthonomba, teljes körű elektronikai érdeklődése kimerült a konyhai lámpa mihamarabbi kikapcsolásában.)
Ha most arra gondoltok, amolyan okoskodó fafej lennék, tévedtek. Az ágyban sem elszabadult baromként dúlok, s hazudni sem szeretek a szent célért... Lássátok feleim, ki vagyok tehát: 43 éves, nem túl Adonikus, de nem is ördögi kinézetű teremtménye a természetnek – 173 centiméter magas, hetvenakárhány kilogramm, szemem és hajam barna, ruhatáram kissé elavult de cserében áll a lakásomban több raklap könyv. A sajátomban élek Budapesten – kicsike, de legalább (már) hitelmentes. Öt éve nevelgetek-terelgetek egy 15 esztendős, félig örökbefogadott lányt – ám ez annyira hihetetlen és érthetetlen a mai világban, hogy engedelmetekkel inkább bele sem fogok a sztoriba. (Ha hiszitek, ha nem, szemernyit sem dédelgetek magamban pedofil álmokat.) Szeretem a hegyeket, az étert, a tábortüzet, a pacalt, a szelet, a gondolkodást, a nyarat és még seregnyi mást, amely ma általában kevéssé menő. Ja, és ha nem fürdök, büdös lesz a lábam – igaz, nektek is...
Akit pedig keresek, 28-35 éves, normális testalkatú és lakjon benne több, mint a hétvégi permanens plázázás igénye. Múlt hét keddig azt hittem, ezek nem túlzott elvárások – de lassan kezdek kételkedni benne. Szép napot mindenkinek! egy zsurnaliszta
P. s.: Nagy alázattal kérlek Titeket, ne tanácsokat osztogassatok, hanem facér és ivarérett hölgyismerőseitek fényképes elérhetőségét küldjétek el privátban... :) Klasszikusan fogalmazva: név és cím a szerkesztőségben... :)
