„Kívülről azt mutatom, hogy milyen erős vagyok, de belülről ugyanannyira törékeny, mint bárki más. Azt érzem, hogy nem vagyok már elég fontos neki” - Posztolónk úgy érzi, hogy a pasija már nem a nőt, hanem a lakótársat látja benne, és attól fél, jön a megszokás. A szelektív hulladékgyűjtéstől a szakításig.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Idén novemberben leszünk ötödik éve együtt, ő 31, én 28. Sokáig kerestem azt a férfit, akivel össze tudok költözni és együtt élni, esetleg hosszabb távra is tervezni. Vele azt hittem, sikerült. De az utóbbi 1 évben aggódni kezdtem a kapcsolatunkért, és miatta is. Az elején ő egy segítőkész, rendes ember volt, mindenben lehetett rá számítani, most viszont hanyag, számon kérő és ok nélkül féltékeny. Az utóbbira azt mondták ismerőseim, hogy akkor szokott egy pasi egyszerre féltékeny és ilyen lenni, amikor vaj van a füle mögött, tehát félre lépett... Önvédelmi pozíció nála a féltékenység.
De ebben nem hiszek, mert az ágyban minden rendben köztünk, még ha nem is heti háromszor vagyunk együtt, és az idejével is el tud számolni. Viszont agresszív lett: múlt héten rajtam keresett valamit, felforgatta a lakást, majd azt mondta „hova az anyádba tetted??”. Azelőtt ilyet soha nem mondott. Aztán pár perc múlva bocsánatot kért, amikor látta rajtam, hogy betalált, de bennem sokáig meg fog maradni még. Legalább a tudatában volt, mit kell csinálnia.
Ő nem sűrűn iszik alkoholt, ünnepekkor is csak módjával, úgyhogy szerencsére a haverokkal kocsmázós ellógás nincs, elmegy edzésekre és annyi.
A házimunkából nemhogy feleannyira, de már egyáltalán nem veszi ki a részét. Mondtam neki, hogy az ásványvizes műanyag palackokat el kéne már vinni a szelektívbe, úgyis arra megy minden nap, vigye magával – erre hetek óta képtelen. Azt mondja, elfelejtette, miért nem viszem én? Vittem én.
Aztán volt még egy goromba húzása: egyik barátnőm nagyon súlyos betegségben szenved és jár hozzá egy nő, aki reiki energiával kezeli – és azt mondja neki, amikor meglátogattuk, hogy ez hülyeség, naiv hülyéknek való – én utána azt mondtam, jó, én is szkeptikus vagyok, de ahhoz semmi jogod, hogy mástól elvedd a reményt.
E mellé gyakran kérdezgeti, hogy ki az, aki hazakísért, meg kikkel barátkozom a melóhelyen....? Én nem vagyok az a kiabálós nő, aki a sarkára áll, inkább csendben magamba fojtom. De nálam is van egy határ, amikor azt látom, hogy szerinte miattam van minden,... Másnak ezek talán apróságoknak tűnhetnek, de nekem nem.
Kívülről azt mutatom, hogy milyen erős vagyok, de belülről ugyanannyira törékeny, mint bárki más. Azt érzem, hogy nem vagyok már elég fontos neki. Jön a megszokás? Mondtam neki, hogy te nem ilyen ember vagy, tartsd magad többre. Semmi változás. Arra kéne felkészülnöm, hogy vége? Nem szeretek panaszkodni, nem is szoktam ok nélkül, ha valakit felbosszantottam ezzel az írással, bocsánat, hogy húztam az idejét, de bármilyen hasznos tanácsot szívesen fogadok, főleg olyanoktól, akik már voltak (vagy vannak) ilyen helyzetben.
Szép napot mindenkinek!
