„Ott állt, hatalmas táskákkal a szeme alatt, mint aki egy percet nem aludt és közölte, hogy azonnal tűnjek el, és nem akar látni” - Egy régebbi Levélírónk újra jelentkezik. Teljesen véletlenül fut össze egykori szerelmével egy boltban és újra előtörnek a régi emlékek. Azt hiszi, a hölgy is hasonlóképpen érez, de amikor a tettek mezejére lép, a nő érthetetlenül viselkedik.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Sziasztok,
Már lassan hat éve, hogy elküldtem a sztorimat nektek.
Érdekes is visszanézni, elolvasni azokat a gondolatokat, amiket akkor leírtam. Azóta persze már negyvenen is túl lettem. Itt egy kis folytatás, hátha érdekel valakit. Miután megírtam azt a kis szösszenetet, sok dolog történt. A magánéletem valamivel rendezettebb lett.
Gyermekem egész nagy már, iskolás lett. Egyik részről azt mondhatom, hogy jó, hogy a gyerek mellett maradtam, hogy így alakult. De ettől azért sokkal bonyolultabb a helyzet.
Szóval, miután ő kidobott, félelmetesen mélyre kerültem. Elég sokat maradtam ki, ittam is rendesen. Egyszer majdnem beleestem a Dunába biciklivel a hídról és eltört a vállam. Eltelt így agóniával vagy 2 év. Néha elmentem éjjel kocsival oda ahol lakott, néztem az erkélyét, hátha meglátom. Itt viszont megálltam, nem kerestem, nem zaklattam. Tudom, gyerekes és idióta. Nem vagyok büszke ezekre az időkre.
Aztán összeszedtem magam. Gyerek, munka, sport. Feleségemmel akkor már régen vége volt közöttünk a dolgoknak, hiszen otthon én be is számoltam arról, ami történt. Szükségem lett volna egy társra, akit szerethetek, aki szeret, de képtelen voltam bármilyen kapcsolatot kezdeni más nővel. Nem lett volna igaz, nem lett volna őszinte. Nagyon ritkán névnapra, születésnapra egy emailt küldtem, de ez volt minden.
Kb. 3 éve teljesen véletlenül összefutottunk egy boltban. Egy barátommal ballagtunk a polcok mellett, és valahogy ő lett a téma, mivel ez a bolt közel volt a lakásához. Szóval ott ballagtunk és én kimondtam, hogy ő is itt lakik, vagy talán már csak lakott, de ezt mi amúgy is tudtuk, de csak beugrott és kimondtam. Erre éppen, hogy befejeztem a mondatom, ott állt szemben velünk. Köpni-nyelni nem tudtunk. Talán még hallotta is, hogy a nevét mondom... Barátom, aki anno végignézte a szenvedésem az elejétől a végéig, nem hitt a szemének. Megint, mint egy film. Ott állt az emlegetett előttem, mosolygott és mi onnantól több mint egy órát beszéltünk egy helyben. Gondolom a legtöbben ismerik, ismeritek azt, amikor úgy nézel valakinek a szemébe és ő viszont, hogy abban minden benne van. Amikor fél percig nem szólsz, csak mélyen a másik szemébe nézel és érzed, hogy érzi, hogy érzed. Nem kell oda szó. Aztán belelendültünk és beszélgettünk. Mint régen.
Nem beszéltünk meg semmit, de amikor megkérdeztem, hogy inna-e egy italt, mármint velem, azt mondta, hogy elbeszéltük az összes időt és rohannia kell. Fizettünk és mentünk. Ő balra, mi jobbra.
Barátom azt mondta, illetve kérdezte, amikor kijöttünk, hogy miért is hagyott el engem ez a lány?! És hogy így nem nézünk arra, akit elhagyunk. Így azt nézzük, akit szeretünk. És hogy kívülről azt hitte volna, hogy 2 szerelmes embert lát. Hogy iszonyatosan csillogott mindkettőnk szeme és hogy ő ezt nem érti...Ha ő valakit nem szeret, nem fog így beszélgetni vele egy órát, vagy többet, meg nem nézeget így, és megesküdött volna, hogy itt nagy összeölelkezés, csók és stb. lesz, és nem érti, miért nem lett.
Én is pont ezt és így éreztem. Teljes zavar volt a fejemben, szívemben. Még most is beleremeg a gyomrom, ha eszembe jut, felidézem. Szóval ezen felindulva elmentem másnap a munkahelyére, hátha még ott dolgozik, ahol minden kezdődött. Bekopogtam, szólt, hogy szabad. Kinyitottam az ajtót, és ott állt, hatalmas táskákkal a szeme alatt, mint aki egy percet nem aludt és közölte, hogy azonnal tűnjek el, és nem akar látni. Mintha nem is ugyanaz az ember lett volna. Mintha az ikertestvére lenne, aki valamiért gyűlöl engem, hogy meg tudna ölni. Szikráztak a szemei. Egy pillanatra megfordult velem a világ, a történtek után nagyon nem erre számítottam. Előtte sokat gondolkodtam, hogy odamenjek vagy sem, de ez tűnt logikusnak, kézenfekvőnek. Ezt súgta az ösztönöm is.
Becsuktam az ajtót és elmentem. Ekkor láttam utoljára. Születésnapra, karácsonyra küldtem egy - egy emailt, és egyszer FB-n írtam neki, de soha nem reagált semmit. Úgy érzem, nem volt őszinte, valamit nem mondott el, ami segítene megérteni, mi is történt, miért úgy történt.
Szóval, akkor láttam utoljára, de nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá. Hat éve minden nap és még ki tudja meddig él így bennem. Most sem kéne több, csak egy szó és mennék érte. Bármit megtennék, hogy mellettem legyen, hogy ismét a karomban tarthassam.
A mai napig nem volt és nyilván már nem is lesz senki, akit ennyire szerettem volna, tetőtől talpig. A hangját, szemét, illatát. Akivel a hallgatás is annyira jó volt, mint a többórás beszélgetés a már bezárt étteremben egymás kezét fogva, mint két tini. Nem fakulnak az emlékek egy picit sem, de szerencsére már nem álmodom vele...
Üdv.
