Vannak helyzetek, amikor semmilyen kommunikáció nem segít, főleg ha a pasi folyamatosan mellébeszél, érdektelen és cinikus. A csapból is az folyik, hogy a kapcsolatok fontos része, hogy megtanuljuk elismerni, ha hibázunk - ezzel csak az a baj, hogy azt sem vesszük észre, ha nekünk van igazunk. Mitől van az, hogy egy ígéretesnek induló kapcsolat pár év alatt tönkremegy?
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Párszor olvasni olyanokat, hogy „tönkrement a kapcsolatom, mert .....” - és a végére be lehet helyettesíteni sok mindent, de mindig az a lényeg, hogy sosem miatta: a másik miatt. Volt egy zűrös szakításom, amiből rengeteget tanultam, és lerombolt bennem pár mítoszt, valamint a bulvárban is állandóan visszatérő, számos elcsépelt baromságot, amikor arról beszélnek, hogy a boldog és tartós párkapcsolat titka a megalkuvás, a kommunikáció és a másik hülyeségeinek eltűrése. Az én olvasatomban ez mindig a nőre vonatkozik. Általában ő a tűrőfél. Erre még bővebben kitérek, saját példával alátámasztva. Kezdjük azzal, hogy nagyon nehezen léptem túl rajta, mert nagyon nehezen szántam el magam a végső döntésre.
Ő nagyon ügyesen tudja csavarni a szavakat, hogy végül minden neki kedvezzen. Ez az elején nem így volt. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy átverem magam. Tényleg nagyon szerettem őt és most is úgy érzem, hogy legszívesebben világgá mennék. Volt egy pont, amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy mire jó az nekem, ha továbbra is így élünk ?
Azóta többen érdeklődnek irántam, keresték a társaságom (nem vagyok beképzelt, inkább az önbizalmam ásták alá). Azóta komoly kapcsolat sosem alakult ki, mindig én voltam az, aki pár hét után nem kerestem a másikat. Minden barátnőmnek van valakije, vagy legalább találkozgat, én meg nehezen veszem rá magam, nehezen tudok megbízni már valakiben. Nem esik jól, amikor azt kérdezik, hogy „na, és neked van már valakid?” - én meg úgy érzem, hogy nem vagyok elég jó senkinek. Tudok szeretni, hűséges vagyok és gondoskodó, nem zárkózom be, de komoly kapcsolatot egyelőre senkivel nem tudok kialakítani.
De vissza a szakítás előtti életemre: egy blogon olvastam, hogy a jól működő párkapcsolat alapfeltétele, hogy a felek szeretettel elfogadják egymást olyannak, amilyenek. Ez nálunk nem működött, mert ő hol az engedékenységem látta, hol meg úgy vélte, hogy nem érdekel, mit csinál - ennek mondott ellent, amikor a kérdéseimet, amik bizonyos éjszakai hollétekre, kimaradásokra vonatkoztak, kikérte magának: mert mire féltékenykedek?
Vannak ezek a népszerű tanácsok, amik nem mindig állják meg a helyüket:
1. A kommunikáció megmentheti a kapcsolatot: van amikor nem. Az esetünkben nem, mert volt kommunikáció, csak ő mindig másra használta (mellébeszélt). Nekünk 3 év együttélés alatt romlott le fokozatosan a kommunikáció. A nagy tanácsok kiagyalói egy dologról mindig megfeledkeznek: egy kapcsolat nem egy kikötött, bármikor körülhatárolható objektum, hanem egy folyamatosan változó, megfoghatatlan érzéscsomag.
2. Értékeljük egymást: ez csak odafele működött. Most már ki merem jelenteni és le merem írni, hogy kettőnk közül nálam fejlettebb az érzelmi intelligencia. Az új dolgok elől elzárkózott, és ez az elején nem volt így. Határozottan azt éreztem, hogy itthon unalmas velem és azért nem megy velem már sehova se, mert bárhova is megyünk, ott is unalmas lesz, hiszen ott leszek én is.
3. Állj mellette a nehéz pillanatokban: ez szintén csak odafele működött. Az apját kirúgták, mert sokat betegeskedett és ennek folyományképp ebbe is belebetegedett és kórházba is került. Én minden alkalmas pillanatban mellette álltam, érdeklődtem és mondtam neki, hogy menjünk be hozzá a kórházba és mit kéne vinni, mert biztos ez és ez nincs ott. Tehát én ezt a pontot teljesítettem is.
Aztán: Történt, hogy az egyik hozzám igen közel álló barátnőmnél - akit ő is ismert, mert párszor buliztunk együtt - elég súlyos daganatot állapítottak meg. Amikor felhívott az anyja szeptemberben ezzel, és én elmondtam a páromnak, így reagált: „Huhh, kár érte” majd öt perc múlva: „mi a kaja?” Szívesen azt feleltem volna, hogy „amit főztél”, de még ekkor is bennem volt az, hogy egy ideális barátnő sosem cinikus, még ilyen helyzetekben sem.
Röviden összefoglalva: makacs lett és érzéketlen. A kapcsolatok fontos része, hogy megtanuljuk elismerni, ha hibázunk: ...igen ám, csak ebben az a rizikó, hogy azt sem vesszük észre, ha nekünk van igazunk.
Amiért ezt az egészet megírtam ide, az egyetlen kérdés: mitől van az, hogy egy ígéretes, normális kapcsolat pár év alatt élhetetlen, és hihetetlenül képes tönkremenni? Nem 5-10 év alatt, hanem már 2-4 év alatt is.
