„A párom szeret, mindenben mellettem áll, mégsem áll ki értem előttük, pedig ő is fültanúja, amikor igazságtalanul és cinikusan beszélnek velem” – Posztolónk már előre fél a közös karácsonyozástól, amit a pasija szüleivel kényszerül majd eltölteni. Az anyuka rendszeresen beszól neki, mindezt negédes és ártatlannak tűnő stílusban. Miként lehet kezelni egy ellenszenves anyósjelöltet, aki totálisan tárgyalásképtelen?
Kellemes ünnepeket kívánunk minden olvasónknak!
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Öt éve vagyunk együtt, mondhatom jóban-rosszban, egyidősek vagyunk, mindkettőnk közepesen keres, otthon sincs semmi probléma, csak az bánt, hogy a párom szülei még mindig nem fogadnak el ennyi eltelt idő után sem. Nem tudom, miért, soha nem adtam rá okot. Nem tudom, mit látnak bennem, illetve, miért van ez. Ők nem mondják meg, így tőlük nem várhatom a választ. A párommal sem közlik, vagy ha igen, nem mondja nekem vissza, de nekem, amikor erről beszélek neki, azt mondja, ő sem érti. Ez az állapot a kezdetek óta tart. Amikor meglátogatjuk őket, érzem a beszélgetésből, hogy állandóan ellenem akarják hangolni.
Ez nekem nagyon rossz érzés, főleg, hogy nem értem az okát. Nem élnek nálam jobban, nem másabb származásúak, nincsenek úgymond társadalmi vagy származási különbségeink, mégis így állnak hozzám. Még nem került sor arra, hogy privát felhívjam az anyját, hogy beszéljük már meg ezt.
Már előre félek a közös karácsonytól, és talán most kéne ezt szóba hoznom. A párom szeret, mindenben mellettem áll, mégsem áll ki értem előttük, pedig ő is fültanúja, amikor igazságtalanul és cinikusan beszélnek velem. Pedig érti ő is, miről van szó, de úgy tesz, mintha nem hallaná. Legutóbb az anyja azt mondta, hogy sokkal jobban kereshetnék, ha külföldre mennék. Mindezt kedvesen és nyávogva, a szokásos stílusában, szemtől szembe. Neki nyilván a legjobb lenne, ha eltűnnék még az országból is. Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy legközelebb én menjek a saját szüleimhez, a párom meg hozzájuk, mert nem vagyok szívesen látott itt. Pedig igazán ritkán járunk hozzájuk. Még ennyit sem bírnak elviselni belőlem. Többről van szó, mint arról, hogy ez van és majd megszoknak, hiszen már 5 éve ismernek.
Mit tennétek ebben a helyzetben? Vagy mit kellene csinálnom, hogy valami változzon? Tanácstalan vagyok, mert félek, hogy emiatt fogunk szétmenni. Lehet, hogy azt hiszik, ki akarom őt sajátítani. Gondolom ezt abból, hogy nagyon szeretik, az anyja elárasztja a túlzásba vitt anyáskodásával őt és mindenben segítik. Pedig most azzal segítenének a legtöbbet ha nem üldöznének el engem. Ha én együtt tudnék velük élni, még így is, akkor ők miért nem? Mit tudnék tenni? Teljesen vonjam ki magam minden találkozás alól örökre?
