Nem tudom, hányan járnak hasonló cipőben, de remélem tud valaki használható tanáccsal szolgálni. Én 31 vagyok, a párom 34. Lassan 3 éve vagyunk együtt és nevetségesnek érzem, hogy a pasim nem akar (nem tud) elszakadni a családi háztól. Szeretem a szüleit, ők is engem: szívesen látnak – de erre nem lehet alapozni. Ők amolyan „olaszosan” élnek, tehát bárki állít be hozzájuk bármikor, addig marad, amíg akar, etetik-itatják. Persze, hülye lenne ezt otthagyni. Nekem már 25 éves koromtól saját lakásom van a városban, nem fényűző, de nekem elég és 2 embert is elbírna. Én sem menekültem otthonról, az én szüleim sem konzervatívak, mindent megbeszélek velük, nem ráztam le őket, mint ahogy sokan. Egyszerűen csak önállóságra vágytam.

Többször felajánlottam a páromnak, hogy költözzön hozzám, nem kéne nélkülöznie, főzök-mosok rá. Lehet, hogy neki a különélés kényelmes, lehet, hogy ebben látja a hosszú távú kapcsolat titkát – azaz: úgy találkozunk, mintha 18 évesek lennénk. Amikor kértem, hogy költözzön hozzám, azt felelte, hogy neki kínos a nője lakásán élni, mert ő úgy szeretné, hogy majd ő vesz egy lakást és én költözök hozzá. Idézem: „ha a barátnőmnél laknék, valahogy nem érezném magam kényelmesen. Olyan lenne, mintha felszedtél volna.” (??) Igen, ez egy szép ígéret, de még nem láttam, hogy lázasan bújná a netet, lakásvadászat ügyben. Nekem pedig fogy a türelmem. Még vitázni sem lehet vele, mert mindent rám hagy, azt mondja, hogy igazam van… de nem tesz semmit. Szerintem ez a legidegesítőbb. Lepereg róla. Szerintetek rendben van az, hogy egy 34 éves pasi a szüleivel él, miközben lenne más alternatíva is? Szép napot mindenkinek!