„Érzelmi életünk olyan, mintha két síkon zajlana, 50%-ig kint, 50%-ig a felszín alatt. Leültem, beszéltem vele” – azonnal vagy késleltetve jobb a problémákkal szembesülni? Mai levélírónk egy olyan férfi, akinek a barátnője napkollektorként gyűjti össze a haragját, amit a legváratlanabb pillanatban zúdít rá. Mindezek ellenére a pasi nem száll ki az érzelmi hullámvasútból.
Sziasztok. 32 éves vagyok és van egy 26 éves barátnőm. Hogy mennyi ideje vagyunk együtt? Ez a sztori egyik vicces pontja, ugyanis kétszer két éve… ugyanis volt fél év haragtartás, amikor nem is hallottam róla. Örökharinak indult, végül nem az lett. És ez nem rajtam múlott. Ő kopogtatott aztán. A kapcsolatunk elég érdekes, mert vannak vitáink, de tettleg sosem veszekszünk, csak e-mailben, vagy ha visszahallom az ismerősöktől, hogy megint egy semmirekellő vagyok, aztán amikor számon kérem Tőle, az Angyaltól, töredelmesen bocsánatot kér, hogy hát ő azt nem úgy mondta, a haverok rosszul adták vissza. Jaaaa.
Szóval, ha nincs probléma, akkor csinál, de amolyan passzív-agresszív módon, hogy nem azonnal kapom meg, hanem tartalékolja, mint egy napkollektor az energiát, aztán egyszer csak szembe jön velem, a legváratlanabb helyről. Persze most csak az én beszámolóm áll itt, az ő verziója nem… pedig arra én is kíváncsi lennék. Egy kapcsolatnak számos tényezőnek meg kell felelnie, de ha a kölcsönös tisztelet hiányzik, akkor minden elveszett. Ugye egy kapcsolat zömében arról szól, hogy két ember azért van együtt, mert nagyon szeretnek együtt lenni. Ez néha így is van nálunk. De benne ez a kétoldalúság gyilkos. Az már nem is zavar, amikor mások előtt olyanokat szól be nekem, hogy „Mi van, leesett a vérnyomásod?” – ha éppen nem vagyok vidám ott, és hasonlók. Egyszer jött tőle egy SMS a következő szöveggel: „Írtam neked mélt! El ne olvasd!” – ugye nagyobb reklám nincs a negatív reklámnál… Mit csináltam? 2 hétig nem nyitottam ki, aztán egy veszekedés után mégis. Mintha nem is nő, nem is ő írta volna: tele válogatott káromkodásokkal. A lényeg, hogy megbízhatatlan vagyok és még valami olyasmivel is vádolt, ami új volt nekem. Érzelmi életünk olyan, mintha két síkon zajlana, 50%-ig kint, 50%-ig a felszín alatt. Leültem, beszéltem vele - nem mondtam, hogy elolvastam, de a végén szerintem leesett neki. Mondtam, hogy vagy változtat ezen az elfojtásos dolgon, vagy menjen orvoshoz, de nekem elég volt. Azt mondta, megváltozik, sírt, hogy ő pedig nem ilyen és szeret engem. Most pár hete nyugi van, visszakaptam azt a lányt, akibe anno beleszerettem. Nem tudom, meddig marad így, de majd akkor keresem az okokat, ha újból megjelennek a szimptómák. Ha másnak is volt hasonló, nehezen kezelhető élménye, várom a tanácsokat. Most úgy vagyok vele, mint egy feltörhetetlen dobozzal.
Az utolsó 100 komment: