„Most ott tartunk, hogy én már nagyon szeretnék gyermeket, ő pedig már nagyon nem. Egy hónapja könyörgök neki, de hajthatatlan” – a dolgok nagyon hamar totálisan megfordulhatnak. Eredetileg az asszony nyüstöli a férjet, hogy szeretne végre áldott állapotba kerülni, de akkor jegelik a témát. Amikor később előkerül a dolog, már a férj lobbizna a gyerekért, ám az asszony nem akar 50 évesen egy 15 éves kamasszal harcolni.
Sziasztok! Lehet, hogy pasirinyának tűnik, de valóban segítség kéne. Mindenki csak vonogatja a vállát és lehülyéz (itt legalább a vállvonogatást megspórolhatjátok). Adott életem nője. Szeretem. Három éve házasodtunk össze, és minden tökéletes volt, egészen a múlt hónapig. Elkezdem az elejéről. A házasság után pár hónappal felmerült a feleségemben a gyermek utáni igény. Akkor volt 31, én 34. Azt mondtam neki, várjunk még. Anyagiak és egyéb okok miatt. Igen, pontosan: nem éreztem magam érettnek a feladathoz. Ő megértő volt, majdnem másfél évig jegelte a témát, de tavaly ilyenkor rákérdezett.
Ugyanazt mondtam neki, mint a házasságunk legelején, mert ugyanazt éreztem. Azt felelte, fogy az idő, nem leszünk fiatalabbak, gondoljam át még egyszer. Átgondoltam, megbeszéltük, elnapoltuk. Megértett. Tényleg megértett, mert soha egy rossz szót nem hallottam tőle ezzel kapcsolatban. Sőt! Az egyre követelőzőbb családjainkat is ő szerelte le minden alkalommal, amikor erről faggattak. És talán itt kezdődött a baj. Addig mondogatta mindenkinek, hogy ő engem szeret, és nem a jövőbeni utódláson gondolkozik, hogy a végére elhitte. Most ott tartunk, hogy én már nagyon szeretnék gyermeket, ő pedig már nagyon nem. Egy hónapja könyörgök neki, de hajthatatlan. Az indokai érthetők. Kiszámolta, hogy ha szerencsések vagyunk és fél év alatt összejön a baba, akkor mire megszületik, ő bőven 35 lesz, én meg... hű, sok! Az azt jelenti, hogy 50+ évesen a 15 éves kamasszal harcolhatunk majd. És ez csak a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy úgy érzi, jó nekünk kettesben, nem kell bonyolítani az életünket. Ha gyermeket vállalunk, akkor költözni kell, kiesik a munkahelyéről, nem lesz időnk egymásra, stb, stb, stb. Csupa olyan indok, amiket a harmincas pasik szoktak felhozni halogatás céljából. Csak ő nem halogatni akarja. Azt kívánom, bárcsak igent mondtam volna a babára, amikor még ő is akarta! A legszörnyűbb a dologban az, hogy tudom, mennyire jó anya lenne. Ért a gyermekek nyelvén. Van egy tündéri unokahúgom, alig két éves. A keresztlányunk. Imádja a feleségemet, aki szintén odavan a piciért. Ha együtt látom őket, legszívesebben a fejem a falba verném, amiért eltököltem a dolgot. Pedig ő megmondta, még évekkel ezelőtt: "Addig halasztgatod, hogy majd nem lehet, vagy már nem is akarjuk!" Ha akkor kicsit erőszakosabb... Nem tudom... Szerintetek van rá esély, hogy meggyőzzem a gyermekvállalásról? Valahogy sikerülhet? Minden kis kapaszkodóért hálás lennék. G.
