„Ott csúsznak el a dolgok, amikor azt mondja valaki, hogy jogom van a saját hülyeségeimhez, ballépéseimhez. Nem, amíg az másokra is kihat” - a magánügy addig magánügy, amíg nem ártasz vele a körülötted élőknek. A szerető-tartás ne legyen egy új családmodell. Akkor kezdődnek a bajok, amikor megszokjuk a balhékat, mert senki nem szól ránk hibáinkért, azok természetesen következnek be, és egy idő után már nem is látjuk hibának.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Döbbenten olvastam a hétfői posztot, és támadt néhány gondolatom, ami talán más, hasonló helyzetben stagnáló/tétovázó ember épülésére is szolgálhat. Tehát a férfi bármikor megcsalhatja és megalázhatja a nőt, de fordítva nem, az ki van zárva, ha a nő csalja meg őt, azt sértésnek veszi. Csak róla szólt az egész, a gyerek meg egy melléktermék. Milyen ember lesz, ha felnő? Két narcisztikus szülő között felnő egy... egy mi? Egy lelki sérült. „Én én én „ - ez jött le az egészből. Amikor kapcsolatom volt, mások néztek hülyének engem, amikor azt mondtam, ha van valakim, senki más nincs, csak ő van, és nem számít, hogy 1, vagy 6 éves kapcsolat. („Mi? hűséges vagy? hülye vagy?!”)
Nem azért vagyok hűséges, mert mondják, vagy mert elvárás, hanem mert így érzem, így gondolom, erre van igényem, nem mert muszáj. Tudom, a hűség és a monogámia már elavult dolog. Ma az a divat, ha mindenki mindenkivel. Lehet, hogy ez a divat, de ez a normális is? Tényleg mindennek a szex és az önzőzés körül kell forognia? És ez a „mindketten szeretőt tartunk, mert így a jó nekünk” - dolog... Mindezt olyan könnyedén adja elő, mintha ez lenne a normális, egy kavarással, gyanakvással teli szappanopera élet. Ez nem egy nyugodt otthon, semminek nem az alapja. Ez az önző, nagyvárosi yuppie-életmód is elég taszító számomra. Az ismétlődő „és akkor nagyobb összeghez jutottam”- regényes fordulat... Tanulni akkor se tanult az egészből, csak legyen hova berakni és kielégülni.
Vajon régen is így volt, a net előtti időkben, csak nem tudtunk róla, mert nem volt hova kiteregetni? Szerintem akinek ennyire kell az állandó friss hús, az egy pszichológiai sérült, hanyag volt vele az anyja, vagy ilyesmi. De ne legyen ebből trend és ne induljunk el ennyire Amerika felé.
Nehezemre esik sajnálni azokat az emberkéket, akik folyton arról panaszkodnak, milyen rossz az életük és a végén valahogy mindig az derül ki, hogy tettek érte, hogy ilyen legyen. Nem áldozatok. Mitől lenne jó az életed, ha ellene játszol? A rossz dolgok többnyire nem egy tőlünk független, fekete felhő, ami jön és mi kiszolgáltatva állunk alatta tehetetlenül, … Azért nekünk is tennünk kell érte. Csakúgy, mint a jó dolgokért.
Aztán jön a kötélhúzás a gyerekkel, és megint az ő nyakába borul az egész. Azt írja, hogy igyekeztek kihagyni a gyereket a dologból, igen ám, csak ő megérzi, elraktározza, és majd 20 év múlva megbeszéli a pszichológusával. És megint Amerika: 1 évig éltem kint és azt láttam a közép osztálynál, hogy akinek nincs pszichológusa, arra olyan furán néznek, mint a cukrosra, aki nem lövi magát inzulinnal. Olyan lakossági szükséglet, mint pl. a fodrász.
A hazudozás, a sumákolás néha kiderül, de a legrosszabb, amikor nem. Szóval, ez ne legyen természetes családmodell. Ott csúsznak el a dolgok, amikor azt mondja valaki, hogy jogom van a saját hülyeségeimhez, ballépéseimhez – nem, amíg az másokra is kihat, és a magánügy már nem magánügy, ha másokat is érint. Akkor kezdődnek a bajok, amikor megszokjuk a balhékat, mert senki nem szól ránk hibáinkért, és azok természetesen következnek be, már nem is látjuk hibának egy idő után. Mit lehet tenni ebben az esetben? Nem visszaesni: ez a fejlődés és az előre haladás. Nem nagy kunszt. Egyszer megtanulni valamit és többet azt a hibát nem elkövetni. Én is elkövettem pár hibát: egyszer. Nem hatszor. Józan paraszti ész és felelősség vállalás.
