„Valahol tudta, hiába a sok könny, ő már soha nem jön vissza. Ennek ellenére minden reggel úgy ült le az ablakhoz, hogy a mai lesz az a NAP” - mese a szerelemről és a bánatról.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Szerette az őszi szél susogását, ahogy az ő tornyát körbeölelte. Igen, ez már mindig az ő tornya marad. Mióta én tudattal rendelkezett, mindig is itt élt. Ebben a nagyon magas toronyban, teljesen elzárva mindentől és mindenkitől. Sosem volt szomorú, mert mindig tudta, érezte, hogy eljön érte az ő KIRÁLYFIja és magával viszi. Gyönyörű hangja kikúszott toronyszobája ablakán, tovarepült a hegyek felé, fel a magas kék égre. Fésülte aranyhaját, énekelt az ég madarainak és közben nyitott szemmel álmodozott.
Végtelen türelemmel várta az ő KIRÁLYFIját. Tudta, már nem kell sokáig egyedül lennie. „Majd holnap”... - mosolygott magában. Igen, mindig van egy új nap, amiben benne van a másnap reménysége, remény a jóra, a szépre, a társra. Az nem lehet, hogy neki ne sikerüljön, egyedül kelljen maradnia. Énekelt és tengerkék szeme a messzeséget pásztázta. És eljött a nap. Egy igazi KIRÁLYFI tévedt a torony aljába. Hallván a csodaszép hangot, szíve szerelemre lobbant a varázslatos hang gazdája iránt. Szívesen elhallgatta volna napestig, de inkább látni szerette volna ezt a csodát. Felkiáltott a kisablak felé. A KIRÁLYLÁNY szíve megdobbant, majd’ kiugrott félelmében. Igen félt, félt az újtól, a változástól. De közben érezte, eljött érte a szíve választottja. Óvatosan lesett ki ablakából. Nem csalatkozott, valóban ott volt, fehér lovon, daliásan. Szívre szorított kézzel, lehunyt szemmel próbálta összeszedni bátorságát, hogy válaszoljon. Alig hallható hangon szólt vissza, és ezzel megindult valami kettejük között. A KIRÁLYLÁNY nem ismerte ezt az érzést, de valahonnan, a gyomrából kúszott felfelé a szívéig. KIRÁLYFI kérte őt, hogy hadd menjen fel hozzá, de KIRÁLYLÁNY még meg akarta ismerni előbb őt. Órákig tudtak így beszélgetni. Minden nap. Hiszen a KIRÁLYFI minden nap eljött a toronyhoz, hogy lássa a gyönyörűnek mondott KIRÁLYLÁNYT, hallja hangját. Alig várta már, hogy karjában tarthassa.
Az ősz télbe fordult, majd megjelentek a friss zöld rügyek, hangossá vált a madaraktól a völgy, megtelt a tavasz illatával. Már a szívek is csordultig voltak, már mindketten a beteljesülésre vágytak.
Egy holdfényes május éjszakán jutott fel a KIRÁLYFI a kis toronyszobába. Szavak nélkül ölelték egymást, lassan, finoman mélyültek el egymás ölében. Tisztán, forrón szerettek. A hajnalpír választotta el őket egymástól. KIRÁLYFI könnyekkel a szemében búcsúzott szerelmétől. Ígérte, hogy érte jön, ő pedig elhitte, mert el akarta hinni minden szavát. Boldog mosollyal várta másnap a KIRÁLYFIT. Majd a következő nap, és a rákövetkezőben. Napok teltek el, míg megjött. De már nem jött fel a kisszobába, csak felkiabált, hogy sajnos ma egy hétfejű sárkány ellen kell viaskodnia. A következő alkalommal a szomszéd király ellen kellett vonulnia. Majd haramiák támadtak a királyságra.
És egyre hosszabb idő telt el két látogatás között. Néha arra tévelygett egy-egy kóbor lovag, aki hallván a szomorú éneket, szeretett volna hozzá felmenni. De a KIRÁLYLÁNY ellenállt, csak az ő KIRÁLYFIjára várt. És várt és várt. Ismét a végtelen türelemmel. Csak a hóesést, a madárcsicsergést és ismét a hóesést érzékelte. És várt. Szívében mélységes mély bánattal. Valahol tudta, hiába a sok könny, ő már soha nem jön vissza. Ennek ellenére minden reggel úgy ült le az ablakhoz, hogy a mai lesz az a NAP. Aranyhajába ősz szálak vegyültek. Nem törődött vele. Csak várt, várta a soha meg nem érkezőt, a soha el nem jövőt. Hiszen azt mondta, megígérte, hogy érte jön és magával viszi. Hiszen megígérte...
