… mert hosszú, együtt töltött évekre biztosan nem. Vannak típusok, akik a szakítást is olyan lazán élik meg, mint egy elvesztett focimeccset, amiből bármikor lehet rendezni még egyet. De egy házasság már más, így Posztolónk azokat az embereket nem érti, akik már több váláson is keresztül mentek, és még mindig optimisták.
Fedezd fel és használd! Érezted már igazán felszabadultnak magad társkeresés közben? Lépj be a Csajok és Pasik közösségébe, hogy az ismerkedés igazán könnyed legyen! Aki még nem tudja: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Elméleti kérdés, amit nem is szeretnék a nemek csatája irányába elvinni, ezért igyekszem ennek megfelelően is fogalmazni.
Váláson és szakításon átment emberekkel beszélgettem, és azt mondták, hogy az egész világuk széthullott – a közös megegyezéssel szakítottakra nyilván ez nem vonatkozik. De a többséget váratlanul érte, és megreccsentette őket, mivel teljesen átadták magukat a másiknak - ami szerintem egy normális kapcsolat alapja, végtére is nem egy egyoldalú dologról van szó.
Mondhatnánk erre azt, hogy minden kapcsolatban benne van a szakítás lehetősége, és nem biztosak az együtt töltött nyugdíjas évek. Ez oké, de akkor mi az, ami garantálja azt? Miért van az, hogy 2-3 év múlva vége, hiszen a felek annyi idő alatt már túl vannak a másik teljes megismerésén. Vagy pont ez a gond? Hogy megismerte és már semmi izgalmasat nem lát benne? És akkor erre a szakítás a válasz? De hát előbb-utóbb minden kapcsolat ide jut. Ezt egy penészgomba intelligenciájával megáldott akárki is beláthatja.
Mennyire éri meg manapság teljesen átadni magad a másiknak és maximálisan megbízni benne? Mennyire lelombozó és romantikagyilkos mondjuk egy házassági szerződés? Mi a titka annak, hogy egy kapcsolat hosszú távú, testi, lelki és anyagi „szövetségként” működjön?
Én csak azt nem értem, hogy egy jól működő párkapcsolatnak, ami teljes odaadással, bizalommal indult, miért van vége idő előtt? Azt is megértem, hogy csalódás után mindenki óvatosabb, de az új ember már egy másik valaki, és ha a múlt szemüvegén méricskéli valaki, meg fogja ismételni a hibákat.
Vannak típusok, akik a szakítást is olyan lazán élik meg, mint egy elvesztett focimeccset, amiből bármikor lehet rendezni még egyet és még egyet, isznak rá és előre néznek. De egy házasság már más, így azokat én nem értem, akik akár több váláson is keresztül mentek már, és még mindig optimisták, hogy mi hajtja őket?
