Hi! Anna vagyok, 18 éves. Dolgozom, és van egy szép albérletem. Két hónapja összejöttem egy sráccal, mint kiderült nagyon sok a közös ismerősünk, és nagyon sok jót halottam róla, ezért nem is gondolkoztam túl sokat. Nagyon egymásba szerettünk. Végül hozzám költözött minden szép és jó volt. Nekem az sem okozott akadályt, mivel eléggé közvetlen vagyok az emberekkel. Meg ugye jobban kijöttem a lakbér szemszögéből is. Éldegélünk-éldegélünk, mikor az egyik ismerőse felhív, hogy bevitték a rendőrségre. Oh, Istenem, mit követhetett el? Mi történt?

Hívogattam mindenkit, sírtam, mint az állat, hogy most mi lesz. Még Tarot-kártyát is vetettem, hogy azáltal rájöjjek, mi is legyen. Csak nem élhetek együtt egy bűnözővel... Egész este nem tudtam aludni, forgolódtam az ágyban. Másnap felkeltem alig aludtam. Felhív a főnököm, hogy egy munkatársam révén halott egy érdekes sztorit, szeretné ha elmesélném, hogy mi volt személyesen. Oké, összefutok vele. Elmesélek mindent töviről-hegyire, amit tudtam. Féltem, hogy ez befolyásolni fogja a munkámat, de hála Istennek, a főnököm megnyugtatott, hogy semmi gond ha a rendőrség hív, akkor mondjak el mindent, amit tudok a srácról. Fel is hívott a rendőrség. Elmondtam mindent, amit tudtam, megmondtam, hogy hol lakok, mert kérte a lakcímem. Persze, megadom. Erre átugrottam a barátnőmhöz, egy kis lelki támaszért, mikor hív a pasim, hogy jön haza. Hazamegyek, összeveszem vele, hogy miért az én számomat adta meg nekik. Elmesélte, hogy azért, mert kérdezték, hogy hol lakik, hogy kivel stb... A vége a sztorinak, hogy elmondta, azért körözte a rendőrség, mert nincs személyilye, se lakcímkártyája. És a leveleket, amit küldtek, senki nem kapta meg. Milyen leveleket? - Kérdezem. A történet pedig az volt hozzá, hogy mikor Hollandiában volt, ellopták tőle az iratait – szintén magyarok – fél éve, és ugye bejelentette... De a tárgyalásra nem ment el, mert nem kapta meg a leveleket. Most lesz a tárgyalása, hogy az ügyet lezárják. Ha nem hívott volna fel engem a rendőrség, akkor a tárgyalásig fogdába kellett volna mennie, azt gondolván róla, hogy nincs hol laknia. Ez az én történetem. Nem tudom, hogy ezután mi lesz. Egyedül nem tudom fenntartani kényelmesen a lakbért, de nem tudom, hogy képes leszek-e olyan emberrel együtt élni, akinek ilyen dolgai vannak.