Sziasztok kedves Olvasók! Ígéretemhez híven én is beküldöm életem legrosszabb nyarának történetét. 2008 júniusát írtuk, akkor voltam 22 éves (nő). A párommal együtt voltunk 6 és fél éve, amiből 2 évet már együtt is laktunk. Mindennapossá váltak a veszekedések köztünk, elmúlt a szerelem, és kidomborodott a megszokás, a közös életünk, ami egymás mellett tartott minket. Páromnak voltak furcsa dolgai, például névtelen telefonhívások, szabadságok tűntek el a levegőben (míg én azt hittem, hogy van neki még kb. 5 napja, arra volt 1), pénz tűnt el a helyéről folyamatosan (közös kasszán voltunk). Amikor kérdőre vontam ezeket a dolgokkal, ideges lett, és üvöltött velem, hogy nem fog mindenről elszámolni! Éreztem, hogy már nem olyan velem, mint régebben. Folyamatosan belém kötött, minden nap kiabált velem valamiért. Általában hülyeségeken lovagolt.

Én persze nem az a fajta nő vagyok, aki hagyja magát, ezért elég sokszor durván összevesztünk (szavakkal). Éreztem, hogy ez nekem így nem jó, szabadulni akartam a kapcsolatból. Akkor jött Ő, egy srác, akibe fülig beleszerettem. Olyan szerelmes életemben nem voltam azelőtt se, és már soha nem is leszek. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy változtassak, de féltem. 6 év után fél az ember kimondani azt, hogy vége. Féltem a változástól, féltem a barátom reakciójától. Bizonytalan volt a másik sráccal való kapcsolatom is, ugyanis nem volt független. De úgy gondoltam, én bizonyítok, és elhagyom a páromat. Ha komolyan gondolja, ő is lépni fog. Aztán erőt vettem magamon, és elmondtam a barátomnak, hogy nem szeretném tovább folytatni a kapcsolatunkat. Kiakadt, dühöngeni kezdett, és kérdezgette van-e valakim. Tagadtam. Abban bíztam így könnyebb lesz neki is és nekem is, és talán nem okozok neki még nagyobb fájdalmat. Könyörgött, de hiába. Megkértem, hogy távozzon a lakásomból. Időt kért, azt mondta, nem tud hova menni, haza (az anyukájához) nem akar mert „túl kicsi a lakás”. Abban bízott, hogy majd meggondolom magam, és kibékülök vele. Ahogy belátta, hogy nem fog menni, egyre idegesebb és ingerültebb lett. Napközben nem is nagyon mertem hazamenni, nem akartam veszekedni, és hallgatni a könyörgését. Akármi is történt, mégiscsak több mint 6 évig együtt voltunk, és nekem is fájt a szakítás, rossz érzés volt. Aztán valaki elmondta neki, hogy van pasim. Esténként arra értem haza, hogy ivott (amit egyáltalán nem szokott), és folyamatosan nyaggatott, rendszerint veszekedtünk éjjeleken át. Nekem esett, elmondott mindenféle k**vának, megfenyegetett, hogy tönkreteszi az életemet. Az enyémet is és a srácét is. Dühöngött, hogy összetör mindent a lakásban, elárverezteti a fejem fölül, mert majd úgyse tudom fizetni, kirúgat a munkahelyemről, megöli az egész családomat, stb… Megütött, erőből nekivágott az ágynak. Elrohantam. Nem mertem hazamenni. Hol a barátnőmnél aludtam, hol a szüleimnél, itt is, ott is pár napot… Így ment ez egy hónapon keresztül. Nem volt hajlandó kiköltözni a lakásból. Néha felmentem ruháért, mikor tudtam, hogy nincs otthon. Arra értem fel, hogy minden szanaszét, ruháim a földön hevertek, a virágokat lesöpörte a szekrényről, a párkányról, virágföldtől nem lehetett szinte lépni, a konyhában összetörve a poharak, a mikró… Ki tudja, még mi nem… Húgomék összetakarítottak, utána ugyanúgy összetörve és ledöntögetve minden… Követett, fenyegetett, nyomozott utánam. Nagy nehezen elértem, hogy kimenjen a lakásból, 1 hónap után. Akkor még megrugdalt, és azt mondta, megöl engem is és a családomat is (akiket azelőtt nagyon szeretett). Mikor már nagyjából lenyugodtak a kedélyek, a barátnőm férje elmondta, hogy egy éve volt neki nője, tudtam is, hogy ki az. Aztán egyszer találkoztam az anyukájával az utcán, elkezdtünk beszélgetni, és elmondta, hogy a fia azt mondja mindenkinek, azért mentünk szét, mert én megk**vultam. Felvilágosítottam az anyukáját is, hogy a dolog kétoldali volt, és amúgy is szétmentünk volna előbb-utóbb. Közben megjelent a volt barátom, és odamentem hozzá. Elmondtam neki, hogy tudom, hogy ő is félrelépett. Tagadta, aztán nehezen, mikor mondtam neki, hogy nyugodtan bevallhatja, már nem változtat semmin, beismerte. Azt hittem megnyugszik, és már nem kell félnem tőle. De tévedtem. Találkoztunk az egyik szórakozóhelyen, piás volt, odajött az asztalunkhoz, és belém kötött. Azt akarta, menjek fel beszélni vele. De kb. ilyen stílusban közölte ezt velem: „most azonnal feljössz velem, te k**va”. Mondtam, hogy én nem megyek vele sehova. Már legyintette is a kezét felém. Ekkor öcsém és haverja felállt, hogy megvédenek, kezet emelt tesómra is, de végül odébb állt. Egyszer csak mentem ki a mosdóba, ő jött velem szembe, és úgy meglökött, hogy majdnem elestem. Beszóltam neki, hogy nyugodjon már le. Na akkor odafordult, és már ütött is… A szórakozóhely kellős közepén a pult előtt. A kidobók szedték le rólam. Öcsém is odarohant, őt is meg akarta verni, de lefogták. Ezt eljátszotta 3 alkalommal. Én általában az öcsémékkel mindig arra a szórakozóhelyre jártam, és ahányszor ő ott volt, mindig balhézott, és rendszerint szó nélkül megvert. Még a szakítás után 3 hónappal is. A városban kiabált, ha látott, hogy „megdöglesz”. Aztán összejött egy csajjal és 3 hónap után elvette feleségül. A rokonai szerint azért, hogy rajtam bosszút álljon. Hát ezzel maximum saját magát bosszulta meg. Mert én nem bántam meg a szakítást, még ha azzal a bizonyos sráccal nem is jöttek össze a dolgok… Sajnos túl sok minden szólt ellenünk. Azt viszont tudni kell, hogy lelkileg támogatott. Ő, a barátaim és a családom, akik végig mellettem álltak. Azóta a volt pasim is megnyugodott, és még köszön is, ha találkozunk az utcán.