„Azelőtt mindig feketében járt, de amint összejöttünk, kezdett kinyílni, virágozni, nő lenni, szép lenni, egyre többet mosolyogni.” – Levélírónk annyira jól ismer egy lányt, ahogy még magát se. Úgy érzi, soha életében nem szeretett még így bele senkibe. Embernek érzi magát mellette. Mégis, a fiú nagyon nehezen éli meg saját érzéseit, mert otthon azt tanulta, hogy a férfiak nem sírnak. Egy ledöfött bika szürreális tombolása következik, költői képekkel.
Sziasztok! A történetemhez hozzátartozik, hogy az előző kapcsolataim mind úgy értek véget, hogy azonnal jött a következő, és mind évekig tartott. Aztán negyedikként - és egyben utolsóként, megjelent Ő. Kicsit (nagyon) más volt, mint az addigiak, eltérő volt a véleményünk, okos volt, és láttam benne valamit, amit soha nem mondtam neki, és sokáig nem is tudtam megmagyarázni magamnak, mi is az. Ismertem már régről, de annyira más volt, visszahúzódó, kevésbé harsány, mint én, hogy nem sok szót váltottunk egymással. Én még mással voltam, mikor évekkel később újra láttam őt, egy liftben, és akkor tudtam, éreztem - mint oly sokszor életemben - hogy lesz valami. Aztán, ahogy telt az idő, egyre biztosabb lettem abban, ő lesz a feleségem.
De ne szaladjunk ennyire előre. Padlón voltam, mikor egy társaságban összefutottunk, és én nem csak érzelmi, hanem munkahelyi problémákkal is küszködtem. Olyan helyen dolgozok, ahol emberek életével játszunk, és akkor épp az enyémmel szórakoztak. Segített nekem, tartotta a lelket bennem. Dohányzott, amit én sohasem szerettem, de valahogy toleráltam, nem tudom, miért, pedig azelőtt kizáró ok volt nálam. Tetszett, hogy van szíve. Egy, tulajdonképpen ismeretlen emberrel foglalkozott, törődött velem, és ápolgatta a lelkem. Naiv volt. Időközben kiderült, voltak kamaszkorában problémái, amik egy öngyilkossági kísérletben végződtek, szerencsére sikertelenül. Ezt akkor tájt tudtam meg, amikor is egy számomra teljesen idegen és leírhatatlan dolog történt vele, amivel én akkor szembesültem életemben először.
Összeomlott, ez a legjobb szó, és teljesen kifordult magából.
Összetörte magát, lelkileg és testileg, kénytelen voltam hozzá mentőt hívni, de kibeszéltem a pszichiátriáról a dokival, mert neki az állása ment volna rá. Kiálltam mellette. Felépült, rendbe jött, segítettem neki, mert úgy gondoltam, megérdemli. Addig mindig feketében járt, amikor összejöttünk, kezdett kinyílni, virágozni, nő lenni, szép lenni, egyre többet mosolyogni.
Amit addig csak éreztem, sejtettem, valóra vált. Beleszerettem. Soha életemben nem szerettem így bele senkibe. Láttam, ha gyenge, ha erős, láttam a hibáit, gyengéit, láttam az erényeit, és így szerettem bele. Embernek éreztem magam mellette, mert emberként tudott viselkedni. Én azonban nagyon nehezen élem meg az érzéseim, ezt többször megkaptam tőle, nehezen tudok elvonatkoztatni attól a képtől, amit otthonról hoztam: a férfiak nem sírnak. És nem is ismerem be hibáimnak ezt a felét. Szerettem a magam bárdolatlan módján, erős voltam mellette, miatta, és neki. Tudtam, szüksége van erre, és bíztam benne, ha erős leszek, megerősödik mellettem, és támaszom lesz, ha nekem is úgy hozza a sors, hogy szükségem lesz rá. Nem csaltam meg, nem ittam, nem gépeztem, nem csavarogtam, soha nem is tettem, otthonülő típus vagyok, igyekeztem a problémáinkkal és a jövőnkkel foglalkozni. Férfi lettem, igazi családfő. És eljött az idő, mikor én kezdtem gyengélkedni. És megjelentek a problémák. Félbeszakított nyaralás, aztán a problémák megbeszélése, majd folytatása. Munkahelyi zűrjeim, a váltani akarás, bezárkózásom, mivel mindig azt tanultam, a férfiak megoldják, nem beszélnek róla. Eltávolodtam tőle. Ő próbált hozzám simulni, foglalkozni velem, de akkor a problémák, amikkel foglalkoztam - és kettőnkének éreztem, de egyedül akartam megoldani - súlyosabbnak tűntek. Nem magam miatt foglalkoztam a helyzettel, hanem kettőnk miatt. Mindenünk sínen volt, és gyereket akartam tőle, feleségnek akartam, azonban eltávolodtam a barátaimtól is, miközben csak kettőnkkel foglalkoztam. Pár hétre elvonultam a saját fejembe, és nem engedtem be senkit, őt sem. Nem bolondultam meg, egyszerűen magamban kerestem a megoldást, csendben. És ő egy nap azt mondta (aznap, mikor már egyre tisztábban éreztem) hogy megvan a megoldás, és boldog voltam, hogy ezt elértem, és el akarom neki újságolni: azt mondta, elég, és kilépett. Sírt, zokogott, hogy szeret, de ezt nem tudja tovább csinálni.Elfogadtam.
Albérletet kerestem, testvéreimmel, barátaimmal beszéltem, hátha hozzájuk léphetek, próbáltam minél hamarabb lezárni az egészet. Pár nappal később újra az előzőekben leírt összeomlás jelentkezett nála. Szerettem és aggódtam érte, ápoltam, és szégyelltem, hogy nem láttam a jeleket. Gondoskodtam róla. És ugyanúgy, mint első alkalommal, másnap most sem emlékezett semmire. Féltettem, és azt hittem, belehalok, ha baja lesz. Azt hittem, meg tudjuk beszélni. Elmondtam, hogyan megyek el, mit hogyan hagyok neki - mindent - és mikor tudok elmenni. Nem értettem, miért, mert sírt, zokogott azon az este, hogy miért megyek el, nem bírja ki, hogy már csak pár napig simulhat hozzám, szeret....És ezt láttam is rajta, mindig, láttam, fáj neki, és nem értettem, hogyan léphet ki az életünkből. Életemben nem fogom elfelejteni a tekintetét. Azt hittem, kibírom, míg lezajlik ez az egész. Féltem, itt a vége. Egy nap megjött, és elkezdett rendezkedni, épp egy lakkberendezési áruházban volt, és pakolászta az új szerzeményeit, és megkérdezte, mikor megyek már el...? Elrobbant az agyam. Rángattam, bedobtam a sarokba, fenyegettem, üvöltöttem, de nem ütöttem meg. Valahol a tudatom legmélyén jött egy hang, és kidobtam inkább az ajtón. Remegtem az indulattól és a helyzettől, amiben addig éltem, éltünk. Elindultam egy barátomhoz, segítsen, mert nem akarom bántani, de nem vagyok ura magamnak. Ott volt, ott sírt. És megint elborult az agyam, takarodjon, üvöltöttem, a barátaimhoz semmi köze. Remegtem az indulattól, és könnyeimet nyeltem. Nem tudtam kilépni az egészből, mert nem volt időm. Főiskola, tanulás, vizsga, és ezek a dolgok, sok volt.Elment.
Másnap visszajött, és megpróbáltam beszélni vele, de nem ment.
Elment újra.
Mivel fenyegettem, visszajött egy kollégájával, mert félt tőlem, összepakolt, és elment. Szisztematikusan elkezdtem kitörölni a közös emlékeinket, és minden képet töröltem, összetéptem, eltüntettem. Megtaláltam azokat a képeket, amiket nekem készített magáról. Majd mikor elköltözött, mondtam neki, dolgozz, míg szeretsz, mert a képek, ha felkerülnek a netre, biztos nem fogsz ott tovább dolgozni. Persze nem tettem fel, de élveztem, hogy bánthatom. Pokolian fájt. Nem beszéltem vele, nem zaklattam, szerelmes SMS-eket küldtem neki, mikor nem tudtam aludni, a közös kuckónk hűtőjére írtam fel a gondolataim, fájdalmam, de nem zaklattam. Éjszakákat nem aludtam át. Barátról barátra jártam, és sírtam, mint egy gyerek. Körbetelefonáltam a családját, barátait, mert aggódtam érte, mindig csak annyit akartam hallani, jól van. Féltettem. Szerettem. Nem akart hallani rólam, azt mondta, csalódott bennem, mert nem vagyok olyan erős, mint amilyennek ő hitt és én hiszem magam. Nem tudtam elhinni, hogy ezt Ő mondja nekem. Szenvedtem, kutya módon, tele voltam kérdésekkel, és a válaszokat csak tőle remélhettem. Aztán felhívtam, nem bírt hallgatni, éreztem, szeret, nem tudta mondani, hogy nem. Hogy nem hiányzom, hogy nem vágyik rám. Nem hisztiztem, kérdeztem. Sírtam és kérdeztem. Miért zaklatom a környezetét? – kérdezte. Letette. Visszahívtam. Én csak annyit kértem, hallgasson végig, mert ezeket hallania kell. Eddig látni sem akart, most találkozni akar velem.És most itt tartunk.
Ma nem zokogtam, nem ezzel keltem fel, mint eddig minden reggel.
És őt akarom minden percben, minden nap, minden órában, mindig.
Szeretem.
Nem tudom, hogyan lesz tovább.
