„Annyira félek tőle, hogy abban sem fogok bízni már, aki megérdemelné.” - Levélírónk minden bizodalmát elvesztette a férfiak iránt, amikor megtudta, hogy párja a háta mögött flörtölget. Amikor a kan lebukott, macsó szokás szerint előbb támadt, majd visszakozott, végül puncsolt. A dolog „szépsége”, hogy a hűtlen barát lebuktatásában egy CsP alkalmazás is közrejátszott.
Kedves Blogolvasók! Megosztanám Veletek, hogyan szereztem egyáltalán tudomást a blog létezéséről... Nem vagyok egyébként egy féltékenykedő típus, mert ha már valakit a páromnak tekintek, akkor meg is bízom benne. Egyre többet viccelődtem a gépnél ülő barátommal, hogy „üdvözlöm a barátnőit”. Nem jellemző rám... Csak valami motoszkált bennem. Ugyanaz az érzés, mint amikor egy exemnek megtetszett egy lány, bepróbálkozott nála és kosarat kapott. Nem hagyott nyugodni a gondolat. Mondtam magamnak, tudok minden pillanatáról, érezném, ha mással találkozgatna... de valami akkor sem klappolt.
Aztán egy kósza ötlettől vezérelve nyomozásba kezdtem. Felhívtam telefonon, amikor nem volt otthon (együtt élünk) - mert tudom magamról, hogy nagyon rosszul hazudok. Mondtam neki, hogy szólt egy barátnőm, hogy vigyázzak vele, és szeretném őtőle megtudni a figyelmeztetés okát. Persze hárított, de akkor már tisztában voltam vele, hogy a megérzésem nem csalt. Kiszedtem belőle, hogy iwiw-en nyomul valami társkereső alkalmazásban. Gonosz vagyok, pókerjátszma volt az egész, és semmi lapom nem volt, de úgy voltam vele, jobb tisztában lenni az igazsággal, mint kételyek között vergődni vagy álomvilágban élni.
Annyira szégyellem, hogy így bánt velem. Szerintem már ő is, de a lelkiismerete nem volt elég ahhoz, hogy tisztán játsszon. A reakció részéről: düh, majd támadás, visszakozás, végül puncsolás. Mondtam neki, hogy nem az a lényeg, randizott-e mással, hanem a szándék. Szerintem az elhatározást és a tettet csakis a lehetőség választja el egymástól. Én elengedem, csak ne ölje meg bennem a bizalmat, ne támadjon hátba. Annyira félek tőle, hogy abban sem fogok bízni már, aki megérdemelné.
Nem veszekedtem vele, és így legalább nem akadályoztam meg, hogy lelkiismeret-furdalása legyen. Elismerte, hogy egy f@sz volt. Tudom, nem értem volna el semmit veszekedéssel, így meg "jól jöttem ki a dologból", de ez sem vigasztal. Taktikázni a hűségért? Hát milyen világ ez, milyen pasi? És én milyen nő???Azt mondta, egyvalamire volt jó ez az egész. Hogy tudja, nálam jobbat sosem fog találni, és hülyeség volt, hogy erről megfeledkezett. Hát, ez nem túl biztató szerintem... Tudom, hogy okos vagyok, szép és főleg szerény, de ne azért legyen velem valaki, mert nincs épp szebb, okosabb, szerényebb, hanem mert SZERET ENGEM. Mert rengetegen szebbek, okosabbak és szerényebbek, és ahogy öregszem, egyre több ilyen lesz.
Nagyon bűnbánó volt. Mondtam neki, nem haragszom rá, mert olyan nagy fájdalmat és csalódást okozott nekem, hogy nem tudok a következő szakaszba lépni, és valószínű, sosem fogom neki ezt megbocsátani - mert csak azt bocsátjuk meg, amit el is felejtünk, és erre emlékezni fogok még nagyon-nagyon sokáig... Azért haragszom, mert megint paranoiásnak hittem magam, pedig csak megéreztem, amit titkolni akart. És ha valakinek nem lehet hazudni, az az ügyvéd és a pszichológus... Azóta elköltöztem. Volt, hogy újra felbukkant az életemben, és én majdnem megint bedőltem neki. De amíg utánam futott, addig is keresgélte a neten a lányokat, és rájöttem, hogy sosem fog megváltozni. Csak akkor lesz kiegyensúlyozott életem, ha véglegesen kizárom belőle.
