A történetben szereplő fiatalember nem kicsit zakkant és nem tudni, miért kergeti el magától a nőket. A barátai a legjobb indulattal az utolsó pillanatig kitartanak mellette, de hamar be kell látniuk, hogy hiába dobálják utána a sok mentőövet, az illetőnek nincs szabad akarata és nem ura az érzelmeinek. Most kiderül, hogy néhány embernek először a saját démonait kell legyőznie ahhoz, hogy normális kapcsolata legyen. Megrázó sorok következnek.
Sziasztok! Fiú vagyok, 26 éves. Érdekes megfigyelni, ahogy időben halad előre az ember, mennyi változáson megy keresztül. Elfogadunk valakit valamilyennek, és egyszer csak a feje tetejére áll a róla kialakított, szilárdnak vélt kép. Volt egy nagyon régi jó barátom, anno deszkás volt, meg nagy divatmajom, minden héten más cipő és ruha, vett egy jó kocsit is - minden kiegészítőre odafigyelt, a nők imádták. Mondjuk, meg is dolgozott mindenért, amit hordott: rengeteget melózott egy cégnél, és elég jól ment neki. Nem tudni, mikor következett be nála a nagy törés, amikor „átbillent” a másik dimenzióba. Sokak szerint rákapott a drogra és a szervezete nehezen tolerálta, mivel kiskorában többször diagnosztizáltak nála epilepsziát. A szülei régen szétmentek, a gyerekkora érzelmi hullámvasút volt, hol fenyegették, hol mindent megadva neki, kényeztették.
A gyerek önértékelése flexibilis lett, hiszen minden adott volt egy fasza kis öngyilkossághoz (amit nem tudom, hogy fontolgatott-e, de simán kinéztük belőle – sokat boncolgatta filozófiailag a halál témakörét). Aztán évekre eltűnt, nem tudtuk, mi van vele, a telefonja folyamatosan halott volt – talán nem fizette a számlát és kikapcsolták. Amikor egyszer az anyjával összefutottam, megtudtam, hogy nagyon leszállóágba került, skizo lett, megjárt néhány kórházat is, ám arra nem derült fény, hogy mivel is kezelték. Valahogy drogot sejtettem a háttérben, mert tudtam, hogy hajlamos volt a könnyelmű döntésekre. Nem biztos, hogy amiatt kattant meg, lehet, hogy genetikailag. Amikor egyszer felmentem hozzájuk, összevissza beszélt – elkezdett szónokolni nekem valami zavaros szöveggel a fasizmusról, de olyan homályosan adta elő, hogy az sem derült ki, ellene vagy mellette van-e. Nem bírtam nézni ebben az állapotban, fel-alá járkált, motyogott, az arca, mint egy leszedált démoné. Hónapokig nem is láttam. Nem bírtam látni. Ám amikor egyszer lejött a törzshelyünkre, mintha kicserélték volna: vidám, energikus, józan, nem beszélt ostobaságokat. Elmesélte, mi volt vele, még azt is (tőle szokatlan nyíltsággal) hogy a kórházban egy férfibeteggel felfedezte a homoszexualizmust, de nem akarja többet csinálni. Csak néztünk, mert ez a váratlan bejelentés kicsit kibillentette a nagy szoknyavadász bika szerepéből, durván felülírva azt a képet, ami bennünk élt. Már a kórház után, amikor meggyőződtünk róla, hogy úgy-ahogy rendbe jött, összehoztuk egy lánnyal, kedély- és önbizalom javító céllal… az pontosan nem derült ki, hogy miért volt bent, elvonón vagy szimplán csak a betegsége miatt. Összejött a csajjal, eleinte szép volt minden, majd pár hét múlva a srác elzavarta a csajt, aki sírva hívott fel. Tombolt és gorombáskodott vele, többször lekurvázta, ijesztő volt, mert nem lehetett érteni, mit akar stb-stb. A legijesztőbb az volt, hogy a lány tudta, hogy nem neki mondja, nem rá mérges, hiszen jól megvoltak, hanem… hanem valaminek és pont. Szóval sírva panaszkodott nekem meg a srác anyjának, hogy nem bírja tovább, ez tiszta agyrém. Szétmentek. De nem csak a drog tehet ilyet, hanem maga a genetika is. Amikor újból elbújt a kórházba, az anyjától aztán megtudtuk, hogy a korábbi nője, akivel az eltűnése alatt együtt élt, szintén ugyanígy járt. Egy ilyen srácnak van esélye egy normás kapcsolatra? Vagy az egész életét a leszedálás kíséri majd végig? Mert akkor elviselhető. De nem lehet úgy élni, se neki, se annak, aki bevállalja, mint partnert.
