Sziasztok! Rég nem került elő a gyerek-téma a blogon, így arra gondoltam, megosztom Veletek az első házasságom történetét, hogy új megvilágításba helyezzem a dolgokat. Mindig csak olyan nőkről olvasok itt, akik bármi áron gyereket akarnak. Arról még nem szólt senki, mi van, ha nem akar a nő gyereket. A magam példájából tudom, hogy akkor biztosan egy olyan férfival köti össze első körben az életét, aki meg igen. 26 voltam, amikor megismerkedtem a későbbi (első) férjemmel. Két évvel volt idősebb nálam. A biológiai órám már ketyegett, alig másfél év után összeházasodtunk. Azonnal gyereket akartam, mondván, késésben vagyunk (15 éve történt, akkor még tényleg későnek számított 28 évesen szülni). A férjem időt kért kettőnk számára. Megadtam neki.

Pár hónap múlva sürgetni kezdtem, mert 30 alatt akartam az első gyereket. Azt mondta, korai. Volt egy nagy veszekedésünk, és ő felvázolta, mi mindenről kell majd lemondanunk, ha jön a gyerek. Főleg nekem, mert én leszek 24 órás szolgálatban. Megbékéltem, és elkezdtem élvezni azokat a dolgokat, amiket megtehetek, amíg még nincs poronty. Nem féktelen bulizásra gondolok, hanem olyan apróságokra, hogy egy nagy alvás délután, egy jó könyv, színház, meg ilyenek. Egy év múltán már azt éreztem, hogy egyre kevésbé érdekel a gyerek-téma. Szóltam a férjemnek, hogy most ez van, és nem hiszem, hogy változik majd a hozzáállásom, sőt. Ha akar gyereket, most még belefér, de később ne keseregjen, hogy márpedig neki kell. Nem zsarolásnak szántam, talán nem is vette annak, de furcsa mosollyal nyugtázta. Azt mondta, majd úgyis felülkerekednek bennem az anyai ösztönök. Nem így lett. 32 éves elmúltam, amikor a férjem rájött, hogy ő már elég érett, eléggé összecsiszolódtunk, eléggé jól állunk anyagilag, jöhet egy gyerek. Mit szólok hozzá? Mégis mit szóljak? Nekem már nem kell. Hogyhogy nem kell? Három éve még kellett! Igen, három éve még kellett, két éve meg szóltam, hogy kezdenek kialudni bennem a reprodukciós vágyak. Kiderült, hogy ő tényleg nem vette komolyan, amikor figyelmeztettem. Azt hitte, így akarom belerángatni a gyerekvállalásba. Nem kicsit koppant, amikor megmondtam neki, hogy nem akarok gyereket se most, se máskor. Nem tudom, miért alakult így, de tényleg nem vágytam gyerekre. Ha az utolsó pillanatban belevágunk, akkor sem biztos, hogy az jó lett volna. Csak azért gyereket vállalni, mert a másik akarja? Kinek jó? A gyereknek biztosan nem. Ha semmilyen késztetést nem érzek egy saját gyerekre, akkor a legtisztább az, ha megmondom a páromnak, és kész. A férjem sok mindennel próbálkozott, hogy meggondoljam magam. Bevallom, szerettem volna, ha visszatér a régi késztetés, hogy anya legyek, mert szerettem őt, és láttam, hogy el fog hagyni, ha nem megyek bele. 6 év házasság után váltunk el, úgy, hogy én még mindig szerettem őt, és azt hiszem, ő is engem. De nem tudtam tiszta lelkiismerettel vállalni, amit kért tőlem. Amennyire tudom, nemsokára újranősült, családot alapított.

Két évbe került kiheverni. Megszenvedtem, de nem bántam meg. Neki is jobb így, nekem is. Gyerekre azóta se vágyom, és a jelenlegi férjemnek szerencsére három is van az előző házasságából, nem kell neki több. Nekem is pont elegendő havonta egy hétvégén ellátni, szórakoztatni, nevelni a három nagy kamaszt (20, 18, 17 évesek). Néha napokig tart kipihenni őket! Tudom, ez az eset ritkább, mint amikor a férfi nem akar gyereket, de nem egyedülálló. Egyre több fiatal (30+) ismerősömtől hallom, hogy a gyerek csak nyűg, és ha a férfi hordaná ki és gondozná, akkor vállalnák, egyébként inkább vesznek kutyát vagy macskát. Mostanában egyértelműen a szaporodási ösztön csökkenését (elnyomását?) tapasztalom a harmincas nők körében. Persze megértem őket, de ez aggasztó. Eddig is inkább csak a nők akartak családot, a férfiak nagy kegyesen rábólintottak vagy tovább álltak. Most már a nők se akarnak.