Kedves Csajok és Pasik blog! Másfél éve élünk együtt a párommal, ő 37, én 35 vagyok. Átlagos és egyszerű kapcsolatnak indult a mienk, minden melodráma és fölösleges évődés nélkül. Azt hittem, okosan csináljunk, de lehet, hogy ott toltuk el, hogy mi nem mentünk vérre semmiségekért. Nyugis pár voltunk. Mindkettőnknek volt lakása. Egyszer felajánlotta, hogy költözzek hozzá és adjam ki albérletbe az enyémet. Így is lett. Úgy 1 hónapja borult minden, ráadásul egy csúnya buktával. A párom péntek reggel elment, majd délben felhívott, hogy holnap este tud csak jönni. Rákérdeztem, hogy miért, hadd tudjam már. Azt mondta, éjszakába nyúló munka. A barátom autószerelő. Vajon kinek a verdája ilyen sürgős?

Majdnem 2 egész napra lelépett. Szombat este tízkor jött haza. Kérdeztem, mi volt, hogy ment? Azt felelte, hogy vidékre kellett mennie, majd nagy nehezen mond egy nevet, hogy vele ment egy kocsiban. Minden utána nyomozás nélkül bukott le, ugyanis az a barát, akire hivatkozott, sajnos az a fajta, aki mindent kiposztol a Facebook-ra. Az említett időpontra azt írta, hogy péntek délután étterembe ment a feleségével. Tehát nem vidéken, nem autószereléssel volt elfoglalva, csak ha nagyon gyorsan evett : ) Nem együtt töltötték ezt a két napot vidéken a párommal. Legalább beavathatta volna a hazugságába… mindegy. Nem szóltam neki, bemagyaráztam magamnak, hogy biztos valami iszákos kanparti volt, és ezt nem meri bevallani. De ha már annyira nem tisztel, hogy kiokoskodjon egy rendes hazugságot, akkor mire számítsak? Egy másik alkalommal, míg ő fürdött, csörgött a telefonja. Nem vettem fel, csak rápillantottam a kijelzőre: XO – ennyi állt ott. Beszólok neki, hogy „XO keres”. Hát, mint a villám, ugrik ki, majdnem el is csúszik a kövön. Majd bezárkózik a fürdőszobába. 10 percig nem csobog a víz és nagyon halkan beszél. Ez a XO nekem nagyon úgy tűnik, mint egy sietve beírt telefonszám, amit csak azért nem írtak át… mert mire is? Szeretőre?

Gyakran órákra eltűnt és amikor rákérdeztem, merre járt, azt mondta, egyedül sétált. Igen, amúgy remek sétaidő van… Pár nap múlva találtam az íróasztal alatt eldugva egy szépen becsomagolt lapos dobozt. Nem volt poros, tehát nemrég tehette oda valaki. Bonbon lehetett benne. A rózsaszín csomagoló papírból arra következtettem, hogy ezzel egy nőt fognak megörvendeztetni. Még jóhiszeműen azt is hihettem volna, hogy ő kapta egy lánytól. Ha ezt hazudja, nincs is gond, de amikor rákérdeztem, ő azzal bonyolította, hogy az általam is ismert kollégájának vette (aki fiú). Jó. Akkor miért dugta el? És ha már lebukott, miért nem azt hazudta, hogy nekem vette? Biztos nagyon drága bonbon volt az, nem értem annyit. Ez volt az utolsó csepp. Meguntam a hazugságait és mindent felhoztam neki. És mit felelt? Nem azt, amire számítottam, nem vallott színt, csak annyit mondott, hogyha nem bízom benne, menjek el. Végül ő ment el, de pár óra múlva visszajött és bocsánatot kért. De magyarázatot nem adott semmire. Azt mondta, fontos vagyok neki és ne hagyjam el… de magyarázatot nem kaptam semmire. Ja, és ne faggassam - mondta. Nem nyomozok, nem következtetek, csak várok pár hetet, és ha nem intézi el, nem zárja le ezt a már biztossá vált nő ügyet, akkor megyek. Most azért nem megyek el, mert nincs hova. A szüleim vidéken, a munkám is ide köt, sehova nem mehetek. Az albérlőket meg nem szórhatom ki. Most együtt élünk, külön alszunk és alig szólunk egymáshoz. Próbáltam indokokat keresni. Lehet, hogy úgy gondolja, így 40 felé, hogy gyorsan begyűjt még pár trófeát… én ezt értem (ha meg nem is értem) de, könyörgöm, miért csinálja ilyen átlátszóan, bután és direkt, engem semminek tekintve, (vagy élete tartozékának nézve, akinek úgyis mindegy). Annyiban változott a helyzet, hogy sűrűbben látom és nem telefonálgat, megszűntek a gyanús dolgok, persze ez csak annyit jelent, hogy jobban odafigyel. Mivel valószínűleg már semmi közünk nem lesz egymáshoz a jövőben, megmondtam neki, hogy már nem kell játszania tovább, sőt, nyugodtan hozza fel a kis barátnőjét, addig elmegyek moziba, vagy valami… Erre azt mondja, hogy ne "ízetlenkedjek". Tehát a lebukás megvolt, csak nem lett kimondva. Egyébként ez az együttlakás, ami most köztünk van, ami egy egykor jól működő párkapcsolatból redukálódott le, pokoli dolog, és senkinek sem kívánom. Feszült csendek, ideges pillantások. A bizalmon már túl vagyunk, nem tartozik nekem semmivel.