Értünk teszi… De ezért 8 év letöltendő is járhat

Sziasztok! Sokat olvasom a blogot, gondoltam én is leírom, mi történt velem. Petivel 22 évesen ismerkedtem meg, ezelőtt 10 éve. A kapcsolatunk 8 évig tartott, és tulajdonképpen nagyon jól indult, azt hittem fülig szerelmes vagyok belé. Nem volt egyikünknek se nagyon gazdag szülői háttere, de annyit azért megoldottak a szüleink, hogy amikor kezdett komollyá válni a kapcsolatunk és már évek óta együtt éltünk – mivel házasodni nem akartunk és ezt el is mondtuk otthon – a két család összedobott annyit, hogy vehettünk egy másfél szobás kis lakást. A lakásunk nem volt egy überszuper, de két fiatalnak pont ideális első lakás. Peti kezdetben a vendéglátóiparban dolgozott pincérként, ahonnan egyre inkább emelkedett felfelé. Elég nyitott személyisége volt és könnyen barátkozott.

Amikor 2007-ben egy új étterembe ment dolgozni ott annyira összehaverkodott a 2 tulajdonossal – és tegyük hozzá tényleg jól is dolgozott – hogy szép lassan étteremvezetővé lépett elő, és egyre több és több feladatot bíztak rá. A vendéglátózásról azt kell tudni, hogy az igazán megbízható ember (mármint aki nem lopja meg a főnökséget) ritka mint a fehér holló, hát Peti ilyen volt és még elég szorgalmas és jó munkaerő is, érett hát, hogy valahogy bevegyék a csapatba. Ahogy Peti emelkedett a ranglétrán, egyre inkább éreztem magam elhanyagolva. Először csak délután 2 és este 11 között nem volt otthon a hét 5 napján. Majd a napok száma és a nem otthon töltött idő kezdett emelkedni. Végül 1-2 év alatt oda jutottunk, hogy minden nap szinte csak aludni járt már haza. Komolyan kifakadtam, hogy ezt így nem lehet, mire a válasz az volt, hogy őt most kezdik bevenni az üzletbe, nemsokára tulajdonos lesz és egyébként is egyre jobban és jobban megy a bolt, ő meg többet fog keresni, ahhoz hogy gyereket vállalhassunk nagyobb lakás kell, szóval ezt „értünk teszi”.

Iszonyatosan szenvedtem otthon, hogy mindig, minden nap egyedül kell lennem és a párom, aki a társam kellett volna legyen, mindig dolgozik, hiszen ennyire azért nem kellett a pénz. Persze néha gyanús volt a dolog, de csak utólag látom mennyire nem ezt érdemeltem. A két barátnőmhöz fordultam menedékért, velük voltam amikor csak nekik alkalmas volt. Ők persze – elég tapintatosan - próbálták adagolni, hogy nem biztos hogy ez az ami nekem való, de én mindig hárítottam, nem nagyon akartam észrevenni hová halad a kapcsolatunk. Utólag persze mindig okosabban értékelünk. Például egyszer úgy mentünk el nyaralni Petivel, hogy a két főnöke is jött velünk, meg a feleségeik, hát azt a hetet végigszenvedtem: Peti minden áldott nap otthagyott a szobában és a fönőkökkel töltötte az estét (nekem maradtak a feleségek), és amikor kérdeztem, hogy ezt most miért, mindig csak azt mondta: neki még a szabadságán is üzleti ügyekről kell beszélni a főnökökkel, de nyugodjak meg, jól áll a dolog, már mindjárt tulajdonos lesz a cégben. Mondjuk, mostanság jövök rá, mennyire nem kezelt már partnerként, hiszen ilyenkor „a munka” és az „üzleti ügyek” abból álltak, hogy együtt ittak a szálloda bárjában éjszakáig, hát gondolom kb. ennyire „dolgozhatott” ő normál napokon is.

Ráadásul egyre inkább furdalt a féltékenység, hogy a sok-sok „munka” közben nem csúszik-e be itt-ott egy-egy lány is, hiszen a vendéglátóiparban nem éppen apácák dolgoznak mindenhol. A barátnőim néha el-elszólták magukat, hogy nem kéne meglepődnöm, ha beütne egy futó kaland Petinek. Én persze mindig csak azt mondtam, hogy ó, hát ő nem olyan, szeret engem és hűséges, és hát tényleg volt pár este, amikor nekiszegeztem a kérdést és mindig nagyon meggyőzően állította, hogy szeret (néha még sírt is), és hogy bízik bennem, hogy „én nem csalom meg őt”, meg hogy mennyire jó hogy neki egy ilyen biztos „hátországa” van a személyemben. Néha láttam más lányokkal, de ilyenkor – akkor legalábbis úgy tűnt – mindig tökéletes alibije volt és még én éreztem hülyén magamat, hogy majdnem jelenetet rendeztem.

Azért a feszültség a színfalak mögött nőtt, és tényleg hónapról-hónapra kevesebbet foglalkozott velem. A beszélgetéseink is kiüresedtek: jól vagy? igen. Te is? persze… Szóval kívülről nézve ez a kapcsolat már régen nem az volt aminek indult, békében be kellett volna fejeznünk, de persze belülről azt gondoltam, ez a dolgok rendje, és hát ha engem féltékenység gyötör időről-időre, miért is lenne baj az érzelmekkel, hiszen csak az nem féltékeny aki nem szeret (és efféle butaságokkal nyugtattam magam).

Ha próbáltam kérlelni, legyünk többet együtt, folyton csak az volt a magyarázat, hogy értünk teszi hogy nincs otthon (ettől a két szótól a mai napig herótom van, pedig hogy felvettem én is annak idején és fűnek-fának ezzel védtem Petit). Azt is mondta, hogy most már tulajdonos (valóban több pénzt kezdett hazahozni), bevették a cégbe. Hát nekem volt egy ügyvéd ismerősöm, ő megmutatta hogy kell utánanézni egy cég tulajdonosainak, de a főnökök bármelyik cégét néztem, ott bizony Peti neve sehol se jelent meg. Egyszer még egy barátnőmet is megkértem, hogy titokban kérjen áfás számlát az étteremben, hogy a kiállító céget is lenézhessem, de semmi. Amikor megkérdeztem, hogy akkor most hogy is vagy te tulajdonos, olyan mellébeszélés meg történet kerekedett, hogy ember legyen a talpán, aki végül is nem úgy értette, hogy Peti tényleg tulajdonos lett, csak épp valami látens módon.

2009-ben már nagyon rosszul éreztem magam. Kényszeresen kerestem az elfoglaltságokat magamnak: torna, úszás, bármi, csak ne kelljen minden nap az üres lakásba hazaérnem munka után. Egyre több csinos nőt láttam felbukkanni Peti mellett és már magamnak is kezdtem bevallani, hogy nem biztos hogy hűséges, de magamat okoltam, hogy biztos az én viszonyulásom az oka, hogy más nők karjaiba kergetem. Ekkorra már, ha elment „dolgozni”, úgy éreztem, hogy az ő munkája nem áll másból mint hogy itt is-ott is haverkodik meg ellenőriz egy kicsit, közben meg senki se tudja igazából ő mit is csinál. Már messze nem éreztem a távolléteit munkának, leginkább valami kavarásnak gondoltam az egészet, de kétségtelenül jól jövedelmezett, hiszen egyre vastagabb borítékok jöttek haza és mi tagadás én is egyre jobb és több ruhát vettem eközben magamnak, hát persze hogy nem a saját fizetésemből.

A barátnőimnek gátlástalanul szépítettem a helyzetet. Hiszen Peti imádja a gyerekeket és nagyobb lakásra gyűjtünk hogy megszülethessen a babánk – mondtam. Még össze is vesztem egy gyerekkori barátnőmmel, aki nem átallotta megkérdezni, hogy ugyan milyen apa lesz az, aki elmegy délelőtt 11-kor és legközelebb hajnali 4-kor állít haza, vagy hogy szerintem a gyerekszeretet azt jelenti-e, hogy egy férfi átölel egy kisfiút és mond neki pár kedves mondatot.

Az én életemben pedig ekkortájt bukkant fel a nagy Ő. Először csak messziről, kedvesen, tapogatózva. De aztán ledöntött a lábunkról az érzelem. Kezdetben magam előtt és persze Peti előtt is titkoltam. Peti miatt majdnem ki is szorítottam az életemből. De 2010. decemberében olyan külső körülmény, egy váratlan dolog történt, ami mindent eldöntött: az adóhivataltól jelentkeztek be hozzánk. Kiderült, hogy Peti már nem csak étteremvezető, de önjelölt könyvelő is lett a cégnél és egyéb visszaéléseket is csinált számlákkal. Amit odáig jópofa csibészségnek gondoltam, rögtön átalakult bennem valami kisstílű ügyeskedéssé, amint a védőügyvédje közölte, hogy ezért bizony 8 év letöltendő is kijár, ha rosszul alakulnak a dolgok. Egyértelműen kiderült, ő - papíron legalábbis - soha nem volt tulajdonosa az étteremnek, csak a zűrös ügyeket intézte és ezért viszonylag jó pénz esett le neki.

Döntöttem, eljövök.

Peti egy hálátlan ribancnak nevezett, hogy éveken át ő tartott el, az ő pénzéből vettem a gönceimet, ő fizette a lakásrezsit, én meg nem tartok ki mellette ha baj van (arról azért elfeledkezett, hogy én is kereső ember voltam, meg anyukám folyamatosan támogatott bennünket, hol pénzzel, hol egyéb dolgokkal). Hogy számomra ennyi az, hogy jóban-rosszban együtt? De nem éreztem lelkiismeret furdalást. Túl sokat védtem már Petit – sajnos nem csak mások, de saját magam előtt is. Most persze mondhatnátok, hogy tényleg hálátlan vagyok és lehet, hogy igaz is valamennyire…

És a csattanó: pár héttel később hogy eljöttem, Peti már az egyik csinos csajszival járt, aki egyszer egy jól hangzó alibinek köszönhetően csak „munkatársi viszonyban” volt vele, amikor én véletlenül beléjük botlottam. Nem is érdekel már, megcsalt-e vele vagy másokkal (is), tényleg: egyszerűen nem érdekel. A további sorsáról nem tudok.

Ma egy várandós anyuka vagyok az igazi szerelmem, a nagy Ő mellett. A férjemnek sokat köszönhetek és nagyon jó az összhang. Néha érzékelem, hogy Peti egy rosszabb tulajdonsága csapódik le rajtam keresztül a férjemen, ilyenkor mindig próbálom a múlt dolgait valahogy kitörölni, bár ez valószínűleg nem fog menni. Petivel soha többet nem akarok találkozni, rájöttem: ő egy más világ, én már 32 éves vagyok, biztonságra, nyugalomra, sőt ki merem jelenteni: egy kicsit unalmasabb de sokkal kiegyensúlyozottabb életre vágyom, és korántsem olyan nagy baj, ha az ember társa nem „csibészes”, hanem mondjuk normális, polgári állása van, még ha kevesebb pénzből is élünk, vagy kicsit „tutyimutyibb” mint Peti volt. Az értékrendszerem is megváltozott teljesen, régebben a buli, a fiatalos lézengés érdekelt, ma azt szeretem, ha valaki komoly, művelt, észreveszi az apróságokat, odafigyel másokra. Azt hiszem, én a férjem mellett nőttem ki a kamaszkorból és vált belőlem érett, felnőtt, komoly nő. A tanulság számomra, hogy kicsit hideg fejjel kell nézni minden kapcsolatot, még ha benne élsz, akkor is: mit várhatsz valakitől 40 évesen, ha már 30 éves korodban se nagyon törődik veled, és hogyan szülj olyannak, aki gyakorlatilag sosincs veled?