„Nem esik jól arra gondolni, hogy anyának nem kellek, de elszórakozik velem még pár évig” – Levélírónk pasija egy rosszul elsült beszélgetésből próbálja kimosni magát. A lényeg, nem biztos, hogy tőle akar gyereket. És innen rengeteg kérdés keletkezik a nőben: akkor kivel, mikor, hogyan? És kinek az ideje megy ezzel?
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik (CsP) egy igen népszerű társkereső oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk a www.csajokespasik.hu oldalon! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Kedves CsP! Hát, eljött az ideje, hogy az én történetem is itt landoljon. Nem Magyarországon élünk, a párommal lassan négy éve vagyunk együtt. Mindig is voltak olyan dolgai, amiket nehezen szívleltem, ilyen volt a tanácstalansága, és az, ahogy dolgokat tud elfogadni, ahogy vannak, és bele képes nyugodni abba, amibe nem kéne, illetve nem venni komolyan és elodázni. Csak akkor ered meg a nyelve társaságban, ha iszik, de ha sokat, akkor meg nem lehet leállítani. Nem akartam soha irányító szerepet betölteni egyetlen kapcsolatomban sem, én abban hiszek, hogy az egy közös szövetség, melyben, ha nincs egyenrangúság, akkor annak már látni a végét.
Hogy jót is mondjak: házias és számít neki, hova megy vásárolni, ahol pár eurót spórolhatunk. Pár napja történt valami, beszélgettünk, és egy viccesnek szánt megjegyzéséből kanyarodtunk el. Gyerek-téma. Hát hogy velünk mi lesz? Igen, akar gyereket. De. Azt mondta, nem tud engem anyaként elképzelni. Magyarán: nem akar tőlem gyereket, mégis velem van. Azt nem hiszem, hogy olyan gondolatai vannak, hogy amíg nem talál anyatípust, addig jó leszek én is. Számára a kapcsolatunk nem is kényelmi dolog, mert ő is sokat tesz érte. Úgyhogy ezt most nem értem. Nem akarok oda jutni, amikor napi szintem ez a téma, hogy mit miért és miért nem… mégis motoszkál bennem azóta. Egyik ismerősöm azt mondta, a kitartás próbára teszi majd az egészet és sok mindent eldönt. Tehát nekem kéne várnom, míg eldönti, mit – és kitől – akar. Most azon veszem észre magam, hogy meg akarok felelni neki, pedig valahogy nem nekem kéne. Ezek után. Gyerek? Majd… majd valamikor.
Eddig mit csináltunk? Én azt látom még benne mindig, akit megismertem, kötődöm hozzá. Van egy pont, miután már elfogy a türelem, és nyílt, azonnali válaszokat szeretnék. Nem vagyok az, aki szavakkal dobálózik, de ha a nagy türelemben betelik a pohár, akkor valakinek mondani kell valamit. Túl vagyunk azon, amikor azon vitatkozunk, tudnánk-e együtt élni. Hiszen együtt élünk. És nem esik jól arra gondolni, hogy anyának nem kellek, de elszórakozik velem még pár évig. Nagyon szeretnék másra gondolni. Négy év után. Amikor hazalátogatok pár napra, majd vissza és újra találkozunk, azt mondja, hogy sokat gondolt rám, hiányoztam. Megkérdeztem tőle, hogy mi az, amit most érez felém? Azt válaszolta, úgy gondolja, hogy azt az érzést, ami az elején volt, csak akkor érezte, most más, sokkal letisztultabb érzés (vagy csak a megszokás). Van értelme a várakozásnak? Ő azt mondja, annak örülne, ha minden változatlan maradna, de ez nem biztos, hogy nekem jó, vagy ugyanazt jelenti egyáltalán, amit neki.
