„Még kvázi szűz vagyok 30 évesen. A betegségemből kifolyólag, kb. 26 éves koromig nem is vágytam nők közelségére” – Posztolónk mentális problémákkal küzd, mégis vágyna egy barátnőre, mert amikor már tényleg idős lesz, talán bánni fogja majd. Tudatosan megkezdte a szintnövelést, edzőterembe is jár, de valahogy úgy érzi, teljesen mindegy, mennyi erőfeszítést tesz bele, mert a betegsége tizedére csökkenti az esélyét egy normális életnek.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Üdv,
szeretném megosztani a történetemet.
Egy ideje olvasgatok több ilyen (CsP) és ehhez hasonló oldalt, így van egy rálátásom a mai férfi-nő viszonyokra. Amiről nem esik szó soha, hogy pl., mi van, ha az illető önhibáján kívül jelentős hátránnyal indul a versenyben, és nem csak feltétlen a csajokról van szó, hanem úgy általában az élet összes fontos területéről. Skizofréniával születtem, de 26 éves koromig kvázi tünetmentes voltam. Akkor viszont a szokásos: pszichiátria, gyógyszerek több évig, elég durva volt az élet. No persze előtte és most sem jobb, csak másabb volt: előtte nem értettem, miért nem mennek úgy a dolgok, ahogy kellene, most már értem, de attól ugyanúgy nehéz.
Még kvázi szűz vagyok 30 évesen. A betegségemből kifolyólag, kb. 26 éves koromig nem is vágytam nők közelségére, gyakorlatilag eszembe sem jutott, hogy csajozzak vagy ilyenek.
Mostanában viszont úgy érzem, hogy jó lenne, mert esetleg később, mikor már tényleg idős leszek, megbánom (bár ez legyen a legnagyobb megbánás életemben). Viszont a helyzetemből kifolyólag - skizofrén vagyok, illetve nincs igazán tapasztalatom, és különféle honlapokon olvasottak alapján - a szitu teljesen reménytelen.
Így a kérdésem, hogy mit tehetnék, illetve van-e még értelme egyáltalán erőlködni, vagy fogadjam el, hogy rossz lapot húztam a pakliból és kész.
Ami pozitív, hogy gyógyszert már nem szedek több mint egy éve, és jól vagyok így is, beiratkoztam egy komoly IT képzésre, ami tényleg tetszik, és passzol is hozzám, hiszen a monitor előtt dolgozni jóval könnyebb nekem, mint emberekkel, mellesleg talán meg is fogok tudni élni belőle.
A suli mellett keresek másik állást, mert az előzőből kitettek a suli miatt - elemző voltam egy multinál. A fogyatékosságom ellenére már kiszenvedtem magamból egy diplomát, meg használható nyelvtudást is, csak reménykedek, hogy nem fogok a híd alá kerülni, mert bizony az én állapotomban még erre is van bőven esély.
Tehát tudat alatt, vagy tudatosan, megkezdtem egy bizonyos szintnövelést, illetve edzőterembe is járok már vagy 8 éve. De valahogy úgy érzem, hogy teljesen mindegy, mennyi erőfeszítést teszek bele, a mentális betegségem tizedére csökkenti az esélyét egy normális életnek.
Így végül a kérdésem, hogy merre menjek tovább, egyáltalán jó irányba megyek? Vagy fókuszáljak teljesen a karrierre, a nőket meg felejtsem el?
Yoyo
