„Még húztuk 4 hétig, külön szobában, reméltem, hátha nem leszek sok, ha visszaveszek” – a pasi Ausztriában él, és sokat győzködi a leendő barátnőt, hogy jöjjön ki hozzá pár hónapra. Mindent megadna neki, mert ő már így látatlanban is szereti. Amikor Posztolónk kiutazik hozzá, ráébred, hogy a pasi rigolyás, és lényegében ő csak egy cselédet keres.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Sziasztok!
Interneten ismerkedtem meg egy korombeli, 38 éves férfival, én 40 vagyok, ő 20 éve Ausztriában él, és ott mérnök. Én nem vagyok tipikus jónő. 4/10 kb., de lehet 3/10. Rengeteget beszélgettünk online, és kérlelt, menjek ki vele, és töltsek nála 1-2 hónapot. Nem akartam látatlanul, úgy is jött volna haza hamarosan, de nem akart addig várni, és újból kérlelt, menjek, bízzak benne, keresünk ott munkát nekem, és mindenképpen jól járok, csiszoljuk a németem, és nála lehetek akkor is, ha nem lesz belőle több, segít elkezdeni ott az életet, és ha tényleg nem jön a szikra,...- amit el sem tud képzelni.
Távol lakik a várostól, kellett volna jogosítvány, és egy autó, azt mondta, hazamegyek, ad pénzt rá, egy gyors tanfolyamon elvégzem, és visszamegyek, ad jogsira, nem kell mást tennem takarítgatni, meg a gyerekre vigyázni, amikor hétvégén focija van, ad annyi pénzt, hogy megszerezzem a jogsit, nála maradok két hónapig, odaadja a pénzt és mikor megvan, akkor visszamegyek, akkor már jó lesz. De ez szinte semmiség, higgyem el, már látatlanul is imád, és szeret, nem lenne jobb, ha minél előbb kiderülne, hogy tetszünk-e egymásnak, és így, és nem egy kávé mellett?! Nyugodtan mondjak fel. Két egyetemista fiam van, őket is megkereste interneten, hogy beszéljenek rá, mozduljak ki.
Féltem, én nem tartottam ezt annyira jó ötletnek, elhamarkodottnak véltem, holott tetszett a férfi, de gyakorlatilag ő sem ismert, és én sem őt.
Írta, hogy ne aggódjak, ő már így is szeret. Nem kell pénz sem, ő mindent fizet... megvesz, és teljes ellátás, és költőpénzt is ad, szóval csak menjek. Cserébe takaríthatok néha nála, hogy ne vegyem ezt megvevésnek, de lesz időm minden másra mellette. Kimentem, és lefeküdtünk, én elég bújós vagyok, és szenvedélyes, fontos nekem a csók, a szeretet kimutatása. A beszélgetések - amik online olyan jól mentek - ott a valóságban nem, elzárkózott, rigolyás lett, nem is szólt hozzám, azt mondta, neki ez sok már a harmadik napon. Kérdeztem, hogy mi sok? Mondta, hogy neki ez gyors, és talán menjek a vendégszobába, és próbáljuk meg úgy, de nem is tudja. Talán nincs még túl az exén. Ne haragudjak.. Gondolkodtam, hogy mi legyen, de egyrészt még reméltem, ha hagyunk időt, megszerethet, és ha sikerül munkát találnom. De nem volt jogosítványom és nem is akart bejelenteni, többször kértem, segítsen egy jó CV megírásában, de nem akart..
A wc deszka pl., hogy lent van. Meg kint van a hajcsat, és ilyenek. Nem veszem észre, mit kéne csinálni, mert ő direkt nem mondja, figyeli, észre veszem-e, és csak utólag szólt. Nem kért belőlem többé, pedig én vágytam rá. Még húztuk 4 hétig, külön szobában, reméltem, hátha nem leszek sok, ha visszaveszek, tettem-vettem a házban, de nem volt sok munka, a kisgyerekkel jól kijöttünk hétvégéken. Ezzel nem volt baj, de a jóember nagyon mizantróp lett, mint egy felesleges csomagra, amit nála hagytak, úgy nézett rám. Anyagilag sokat köszönhetek neki, ezt utólag ki is hangsúlyozta, amit eleinte megígért azt be is tartotta, nem éheztem, ruhákat, egyebeket is vett - nem kértem semmit, csak vette. Amikor hazajöttem, utána írta meg, hogy ne menjek már vissza, ez neki inkább teher volt, hogy azt akartam, segítsen önéletrajzot jól megírni, munkát keresni, meg bejelentés stb. Ez nem segítség, a pénzt is sajnálja már, hogy odaadta, nem érdemlem meg, és jó lesz, ha ezentúl nem másra számítok csak magamra! Az a baj, hogy nem tudok ezen túllépni, azóta hazajöttem, de nem tudok már hinni, bízni semmiben. És nem értem magam, ezt a megalázottságot, hogy tudtam eltűrni. Nem értem, mire volt ez jó részéről. És mi volt a motivációja?
