„Barátaim szerint szégyelli a kiszolgáltatottságát, így a legközelebbi bűnbak jelölten csattan minden, ha lehangolt” - a barátnő állandó ápolásra szorul, viszont Levélírónkon vezeti le a tehetetlensége felett érzett dühét. A férfi nem szeretné a legkritikusabb helyzetben elhagyni, de tűrni sem tud már sokáig. Íme egy meredek párkapcsolati próbatétel.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Megosztanám veletek egy dilemmámat.
Párommal két éve vettünk közös házat és már terveztük volna tovább a családi életet, amikor neki lett egy súlyos mozgásszervi betegsége. Engem ez annyiban érint, hogy állandó felügyeletet és törődést igényel részemről. Viszont amióta ez érte, és kezelésekre kell vinni, teljesen megváltozott, mintha kicserélték volna, dühös és goromba velem, mindenért engem hibáztat, mintha én tehetnék az egészről. Én végletekig türelmes és empatikus vagyok vele. Szexuális együttlétek már nincsenek, egyikünk sem akarja.
A kapcsolatunk átment valami meddő és egyenlőtlen dologba. Ő már megszokta, hogy bármit a fejemhez vághat és ordíthat velem, miközben ő van kiszolgáltatott helyzetben. Én meg azt szoktam meg, hogy sajnálom és behódolok. Most ha ebben az állapotában hagyom el, belekerülnénk egy hosszú felezési procedúrába, ami nem szolgálná a felépülését. Ha most hagyom el, én lennék a legnagyobb szemét, mert magára marad – illetve nem teljesen, csak plusz problémát adok az öccsének meg a szüleinek.
Mivel alig mozog, elkezdett hízni is. Gyakran úgy csihol vitákat, hogy a semmiből kerekíti ki, és van, hogy magában ordibál. Barátaim szerint szégyelli a kiszolgáltatottságát, így a legközelebbi bűnbak jelölten csattan minden, ha lehangolt, és így próbál dominanciaharcba kerülni velem, vagy kompenzálni - de én ezt nem akarom. Meggyőzni róla, hogy mellette vagyok, nem tudom. És ha agyilag valóban ezen a szinten van, akkor kivel éltem eddig? Egyszer azon akadt ki, hogy dolgozni mentem és akkor kicsit felemeltem a hangom, hogy „bocsáss már meg, hogy valakinek még munkája van”. Hiába mondom, hogy nem vagyok az ellensége, nem változik semmi. Azt a tanácsot is kaptam, hogy nincs értelme, hagyjam el most. Mit gondoltok erről? Nem egyszerű a helyzet. És engem sem mások cserbenhagyására neveltek / viszont örök béketűrő mamlasz tehetetlenségre sem.
