„Ritkán ítélek, és pláne ritkán ítélkezem. És kifejezetten frusztrál, ha hatodik nap a legbensőbb titkaimra kíváncsi bárki” - a sorozat befejező része.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Dady Saga 7. (csendben)
Szomorú vagyok és csalódott. Na, nem, nem azért, mert általában a kapcsolataim nem sikerülnek, hiszen kapcsolat nem-sikerülésben olyan rutinom van, hogy azzal simán olimpiabajnok lehetnék. A szomorúság és a csalódottság azért van bennem, mert sok tízévnyi rutinnal még mindig nem veszem észre, vagy egyszerűen hagyom, hogy mikor kerülök kellemetlen helyzetbe. Persze nem akármilyen kellemetlen helyzetbe, hanem olyanba, amiből nagyon nehéz a kiút, mert éppenséggel rólam van szó. Ami normális esetben nem lenne baj, hiszen az emberek párkapcsolatban kedvenc szórakozásuknak tekintik – és kötelező is egyes agybajturkászok szerint -, hogy egymást jól ki és megbeszéljék. Sokszor olyan pontokon meg és eltalálva a másikat, ami bizony nagyon fájhat.
Én ennek nem vagyok híve. Ritkán ítélek, és pláne ritkán ítélkezem. És kifejezetten frusztrál, ha hatodik nap a legbensőbb titkaimra kíváncsi bárki. Már csak azért is, mert azok legbensőbb titkok és kb. azért azok, hogy legalábbis még egy darabig azok maradjanak. Hiszen ha már két ember tudja, nem titok, hanem bizalmas információ. Természetesen ezeket a bizalmas információkat meg kell osztani azzal, akivel élsz, vagy legalábbis úgy tenni, mintha ezt megtennéd, de ennek – nálam legalábbis - van egy módja, és ideje.
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy annyi gyűlölettel, emberi mocsokkal, butasággal és aljassággal találkoztam már, hogy jól körül is bástyáztam magam és azonnal riadót fújok, ha valaki csak a falak közelébe jön. Azonnal kijelenthető, hogy valójában egy morcos öregember vagyok. És én ezt nem bánom. Persze dehogyisnem, de mégse nem, mert mindenki, akit tényleg nem érdeklek, hanyatt- homlok menekül a környezetemből, és így visszakapom a teremet, amiben ha szűkösen is de létezem. Akit meg tényleg érdeklek, hamar rájön, hogy magasak a bástyáim, vastagok a falaim és azt egy rohammal nem lehet csak úgy bevenni. Sőt képes vagyok visszalőni is, visszalőni úgy, ahogy kevesen képesek. Pontosan célozva úgy, hogy az nagyon is fájjon. Igaz ugyan, hogy szinte egyáltalán nem teszem ezt meg, mert vénségemre erősen konfliktuskerülő lettem minden tekintetben, de van az a pont, amikor jéghideg nyugalommal feszítem meg a húrt, célzok és elengedem azt a nyílvesszőt, egészen a szívedig. Nem, nem azért, hogy meghódítsam azt, hanem, hogy egyszer és mindenkorra kivégezzelek. Belőlem.
De nyugodj meg. Nem vagyok vérengző. Egy kaméleon ügyességével festem, ha kell naponta százszor újra a bástyáim falait, mutatom semmitérő semmilyen önmagam és csendben magamban tűröm támadásaid. Nem leszek sem bírád, sem vádlód, de még védőd sem. Én a nézőközönség vagyok. A Zsűri. Az SMS-ező, aki a sötét celeb sipítozására beküldök hatszáz forintot a berkiművészúrra, amikor meglátom a szemében, hogy felfogta az anyám tyúkja első két sorát. Az vagyok, aki ott ül melletted, de a világ semmi pénzéért nem fogja neked elmondani, hogy azért nem harcol már sem önmagáért sem másokért, mert bebizonyosodott, hogy egyszerűen nem érdemlik meg.
Arról nem is beszélve, hogy a harcok teljesen feleslegesek és áldozatokkal járnak. Én pedig már utálok áldozat lenni. Ahogy vadász is. Valamikor udvari bolond voltam, aztán meg krónikás, mások szerint a nagy mesélő, de már egyik sem vagyok, és nem is akarok lenni. Mára már csak a túlélés maradt.
Lehetőleg csendben. Megfelelő távolságban mindentől. Zárva tárt ajtók mögött. És talán valaki majd rájön, hogyan kell kopogtatni úgy, hogy ne keljen felvilágosítanom, hogy nem veszek semmit, hanem kinyitom az ajtót és hellyel kínálom, meg kávéval. Nem csak udvariasságból. És nem elemzem, nem rágódom rajta, hogy ez mennyire jó vagy sem. Hogy mit ártok magamnak, és emiatt mit gondolnak rólam mások, mert nem akarok senkinek megfelelni. Tényleg senkinek. Teljesen nem érdekel az a beteges, sokszor aberrált pávatánc, amivel egymás körül kerengenek emberek feleslegesen ahelyett, hogy leülnének egymás mellé és egy kicsit, csak egy kicsit hallgatnának. Mondjuk a másik csendjét. Mert általában a másik csendje beszédesebb szokott lenni, minden nyíltnak és őszintének látszó önvallomástól, minden könnyfakasztó monodrámától.
Persze meg kell tanulni megérteni, meghallani a csendet, majd úgy megtörni, hogy az ne robbanjon szét, mint egy kirakatüveg az éjszakában. A csendet nem megtörjük – én legalábbis nem – hanem feloldjuk. A csendbe nem belerobbanunk, hanem halkan motoszkálunk, hogy az egyszerűen feltűnés nélkül elmúljon. És ha nem sikerül, mert általában nem sikerül, akkor a csend a legjobb válasz.
