„Rengetegszer elmondtam, mit akarok, van párbeszéd, ő meg elmondta, hogy legközelebb a falba veri a fejét, ha még egyszer előfordul” – de az ígéret végig ígéret maradt, a barátnőnek pedig lassan elege van abból, hogy a haveroktól hallja vissza életük intim részleteit. Ugyanis ha a pasi kicsit többet iszik a kelleténél, más témát nem talál, csak a magánéletüket.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Sziasztok! Kíváncsi vagyok, hányan vagyunk még hasonló helyzetben.
28 éves nő vagyok. Apa nélkül nőttem fel, anyám sokáig arra ösztönzött, hogy mindig törekedjek jobbra, semmi nem volt jó azon a szinten, ahogy volt. Bennem meg kialakult egy teljesíteni akarás és elváráshalom. Erről folyamatosan szoktattam le magam, amikor már több dolog az életemben (kapcsolat, munka és barátság) látta kárát. Miért kéne mindig a legjobbra törekedni, miért nem lehet annyival megelégedni, amennyi van, ha az kielégítő valaki számára?
Az a normális, ha valaki szereti azt, amit csinál. Miért szenvedjen azért, hogy valamivel több pénzt keressen, ha nem akarja, vagy nem létszükséglet? Anyám tőlem várta el azt, amit ő nem tudott teljesíteni az életében, ahol ő nem tudott pozicionálni, nekem kellett.
Három évvel ezelőtt kerültem össze a párommal, első látásra szerelem. Együtt jártunk szórakozni, és ő is kedvelte a jóféle italokat, akárcsak én – itt megjegyezném, hogy mára ezen irányú hóbortom nálam jelentősen csökkent, míg nála inkább fokozódott. Nem tűnt fel, hogy sokat iszik, mert én is megittam a magamét, de sosem voltam részeg. Nekem egy idő után már nem volt annyira fontos az ivászat, valahogy kinőttem. Úgy éreztem, ez a normális.
Elkezdtem hát tervezni a jövőt. Amikor ő eljárt a haverokkal, engem abszolút nem zavart, sosem volt gáz, tudott vigyázni magára és nem csatak részegen jött haza, csak ittasan. Nem is szóltam egy szóval sem emiatt. Aztán történt egy olyan, hogy nélküle mentem el a közös társaságba, és ahogy beszélgettünk, többen is olyan dolgokat kérdeztek tőlem, amiket csak a párom tudhatott. És ledöbbentem. Hogy miért dumál engem ki?
Hogy honnan vette, hogy így kell bánni az asszonnyal, amikor nincs itt, azt nem tudom. Amikor ezzel szembesítettem, jött a fogadkozás, meg ígérgetés, hogy soha többet nem dumál ki, szeret és mennyire bánja. Megkomolyodik, felnő, kevesebbet jár majd el. Hát ebből nem lett semmi. Megismételtem, mit szeretnék, megígérte, hogy úgy lesz – nem lett úgy.
Ugyanúgy kibeszélt, csak más oldalról... Mondom neki, tényleg nincs más témád a haveroknak?
Mit tudnék tenni ebben a helyzetben, hogyan nevelhető egy felnőtt ember a saját érdekében is? Rengetegszer elmondtam, mit akarok, van párbeszéd, ő meg elmondta, hogy legközelebb a falba veri a fejét, ha még egyszer előfordul. Én meg olyan vagyok, hogy inkább csendben tépem a hajam, minthogy a páromat kelljen nevelgetnem és beleszólnom az életébe, de ha engem is intenzíven érint, azt nem szoktam annyiban hagyni.
