Egy pszichopata bűnbánó vallomása

Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.

Egy pszichopata srác bűnbánó vallomása (lányaihoz, akiket kihasznált)

( avagy Üzenet Trumannak a Horrorbohóctól Fantáziavilágról)

Nem vagyok jó ember. És ezt nem csak úgy mondom. Aggódva nézel rám és azt mondod, dehogynem. De nem, nem vagyok túl szigorú magammal, és nem azért mondom, hogy te azt mondd, hogy jajj, dehogynem, te jó ember vagy, higgy magadban, lásd meg, hogy mi mindenben vagy jó, és hogy milyen értékes ember vagy.

De te süket vagy sajnos az igazságra. Talán mert olyan ritkán hallod tőlem. Talán mert még sosem hallottad tőlem. Mert az egész egy színjáték volt. Hiszen, ha a színjáték elég, akkor mért kellene neked a valóság, a színjátékom is ugyanazt váltja ki.

Minden, amit rajtam látsz, minden, ami vagyok, voltam, amit mondok, minden lélegzetvételem hamis. És mérgező. Minden, ami köztünk volt, csak kreálmány. Nem vagyok se rendes, se becsületes, se okos. Csak azt akartam, hogy így láss. És azzal, hogy így láttál, ha kicsikét is csak, de ilyenné lettem.

Mondjuk, ha ezt el bírtam hitetni ennyi emberrel .. mit ennyi emberrel.. mindenkivel, akkor vajon tényleg nem vagyok okos ? Vagy csak jól látom meg a gyengéd ? Jól forgatom ki saját magad ellen a félelmeidet. Egy nagyító tükröt teszek a félelmeid elébe, elbizonytalanítalak, és a saját félelmed fog téged gúzsba kötni, megnyomorítva. De te ezt nem érzed, te örömként éled meg. Ekkor még féltérdre állva is feléd tornyosulok. És tündöklök a szemedben. És te ilyen akarsz lenni. Hát mennyire vagy te hülye ? Nem vagy hülye, nem hibáztatlak.

Hiszen egész életemben nem vállaltam a felelősséget semmiért. Azt hittem, én vagyok a világ kis különleges közepe, akinek minden jár, cserébe viszont semmit nem kell adnia. Mást sem kell csinálni, csak manipulálni. És én manipuláltalak. És te szerettél. És mindent megtettél volna értem, és én azt mondtam, hogy szeretlek. De igazán szerettelek vajon ? Lehet ennyi mindenkit szeretni ? Vagy csak nyomorult magányom lukait tömködtem be veletek, a veletek töltött idővel, a veletek eltöltött bulikkal, a testetekkel, és a felém áradó imádatotokkal.

Ti tápláltatok. De ti, és nem te. Te felcserélhető voltál. Ha nem értél rá, volt másik. Valaki mindig volt. Egyszerre több is. Sokan voltatok. Rengetegen. És sokan azt gondoltátok, különlegesek voltatok. Hát, végül is, ahogy nézzük. Ne értsd félre. Különleges voltál. Mind különlegesek voltatok. De ha mindenki különleges, akkor senki sem az. És én olyan jól játszottam el. Talán ezért szeretem a Truman-showt. Csak most jöttem rá, hogy eddig totális tévedésben voltam. Eddig azt hittem, hogy olyan fontos vagyok, a világ közepe, hogy mindenki engem néz, mindenkit szórakoztatok azzal, amiket teszek, ahogy gondolkodok, ahogy kitűnök, ahogy lázadok, ahogy más vagyok.

Én vagyok a főszereplő. És a főszereplő nem veszíthet. A főszereplő nem halhat meg. A főszereplővel alapjában véve nem történhet semmi rossz.

Azt hittem, én vagyok a jófej, és azt hittem, ti vagytok, és lehettek a hálások, hogy ezt nézhetitek.

Hogy részt vehettek benne.

Hogy velem lehettek.

De most rájöttem, hogy a Truman-show valódi, abban az értelmében, hogy létezik. És benne vagy te is, meg én is. Csak most láttam meg, hogy ki kicsoda. És te még most sem jöttél rá. Egy pillanat, ami hasonlatos a Hatodik érzék végéhez. Te vagy Truman. És én vagyok a díszletvilág. Egy mű, kitalált valami, amit én kreálok, és én építek köréd, annak a tükrében, hogy te mit szeretnél érezni. Hogy neked mi a fontos. Mert azt halálpontosan érzem.

Különleges szeretnél lenni. És ha elhitettem veled, hogy én annyira különleges vagyok, és azt is, hogy egy ilyen különleges embernek te különlegesen különleges vagy, akkor valóban nagyon különleges leszel. Legalábbis ezt látod bennem, a téged körbevevő kreálmányban, ami számodra valóság. És mást nem látsz tőle, tőlem, csak engem és a világunk. Hamis tükröd vagyok. Amitől kérdezned sem kell, fennhangon harsogja, hogy te vagy a legszebb a vidéken.

És örömkönnyekkel a szemedben hallgatod szavaim, iszod.

Hiszen amit csinálok, ezt az egy dolgot jól csinálom. Rendezőként, díszlettervezőként valóban tökéletes munkát tettem le az asztalra. Hiszen úgy mozgatom a valóságod, mintha gyurmából lenne. Egy perc alatt megnyugtathatlak, és reményt adhatok a legnagyobb sötétségben is.

Az isteneddé lettem. Azt hiszed, segítek neked. Azt hiszed, megértelek. Azt hiszed, különleges vagy. De még mindig nem érted meg, hogy itt nem rólad van szó.

Itt mindig csakis és kizárólag mindig rólam volt szó. Csak rólam. Itt nem létezik más, csak én. És világokat építek körétek, csak azért, hogy belőletek, a sok kis Trumanből, a kis teremtményeimből megkapjam a fontosságom tudatát. Miután velem voltál, Nélkülem, a világom nélkül nem létezhettek. Illetve igen, de olyan lesz kezdetben, mint egy nagyon durva elvonókúra a drogról. Először nagyon nyomorúságosan fogod érezni magad. Nagyon sokáig. És minden lépésnél vissza fogsz nézni rám szomorú szemekkel.

És arra fogsz gondolni, hogy talán még visszajöhetsz. Visszatérhetsz a kis világba, amit annyira szerettél, amit én építettem neked. Ami meleg és biztonságos. Hiába kezded el látni egy idő után, hogy ez nem volt a valóság, hiába ébredsz fel, egy részedben mindig ott lesz a remény, és az őszinte bizonytalanság, hogy mi van, ha ez igaz volt.

Mert azt akarod, hogy igaz legyen. Mert olyan valóságos volt, hogy csak igazi lehetett. És tudod mit ? Hatalmam van feletted, és visszaengedhetlek. Egy perc alatt, ha úgy akarom. Semmibe nem kerül nekem, hiszen ismerlek. Világod harsonáinak karmestere vagyok. És előfordulhat olyan szituáció, hogy elfogynak a többiek. Elfogy az irántam való rajongás. És akkor lehet, hogy valóra válik ez a rejtett vágyad, amiről bárki kívülálló látja, hogy egy őrült rémálom.

Talán az édesanyád már átlátta, hogy mit tettem veled, hogy totális szerelemzombivá tettelek, és te már azt gondolod, hogy egyetlen dolog tehet téged csak boldoggá, én. De te már nem neki hiszel. Az édesanyád jól látja, hogy nem vagy fontos nekem. Mert ha fontos lennél, akkor te lennél fontos. De nem te vagy a fontos. Te csak a szeretetet adod. A fontosságtudatom táplálod. Nélküled, nélkületek, senki vagyok. Egy pszichopata vagyok. Okos, vonzó, elbűvöllek. Bevonlak a bűvkörömbe. Finoman körbefonlak mérgező selymemmel, és te nemhogy nem érzed a veszélyt, hálás vagy a varázslatért.

Ami csak rajtam múlik, hogy egy csettintéssel mikor varázsolok belőle lázas őrült delíriumot. Mikor tépem szét egy legyintéssel az egész világod, a díszleteket, és a boldogságod. Mikor lépek ki az életedből. És lesz magyarázat, mindig van magyarázat. Mert mindig, mindenre van magyarázatom. És te hinni fogsz nekem. És magadat fogod hibáztatni. Hol rontottad el ? Te nem tudod. Én tudom. Ott rontottad el, amikor először visszamosolyogtál rám. De sokszor így sem bírom széttépni teljesen, hiszen a benned lévő vak remény évekre életben tartja a világot, amit építettem. Még ha nincs is ott, amíg benned létezik, addig létezik. És benned létezik. Olyan valóságosan, hogy a valódi világ körülötted álomszerűnek, súlytalannak és értelmetlennek tűnik amellett, amilyen a mi világunk számodra. Pont, mint a Végtelen történetben. Fantáziavilágból csak egy csillámló homokszem maradt. Ott őrzöd a markodban kislány, és semmiért sem adnád. A reményed csillámló homokszemét szükségem és akaratom bármikor a szeretett világod régi teljességére lobbanthatom. És akkor újra az enyém vagy, nem más, mint egy virtuális valóságban élő bioelem. Pont mint a Mátrixban. És mindegy, hogy hányan látják rajtad, tudják, hogy nem a valóságban élsz, hanem rabom lettél. Te nekem akarsz hinni. A vakom szeretnél lenni. És az is vagy. Azok vagytok. És undorom magamtól.

Ha egy picit is fontos lennél, ha egy picit is szeretnélek, akkor kihúznám a dugót, és hagynám, hogy felébredj. Visszaengednélek a tengerbe, talán egyszer még újra élhetsz normális életet.

Nem is kellene hozzá sok mindent tenni. Elég lenne csak őszintének lennem. Elég lenne lerántani a leplet. Elég lenne megmutatni, hogy Óz a nagy varázsló nem létezik. Hogy egy szánalmas, undorító kis féreg. Aki csak kapaszkodik. Beléd, és bárkibe, akit bioelemmé tehet. Mert valójában nincs mögötte semmi érték, semmi teljesítmény, semmi küzdeni akarás, semmi. A semmi vagyok, ami belőletek táplálja azt az illúzióját, hogy ő valaki. Nem vagyok más, mint a horrorbohóc, aki a gyermeki félelmedből táplálkozik. Abból, hogy mi van, ha kilépsz ebből a szobából, és sosem fogod úgy érezni magad, mint amikor velem vagy, Bébi. Csak ennyi. És addig boldog a bohóc, amíg van áldozat. És addig neked is Csodaországnak tűnik Horrorország.

Hosszú ideig éltem így, és magam sem láttam, hogy ez a helyzet. A világ, amit neked, nekünk, nektek építettem, olyan valóságos volt, hogy akár még én is elhihetettem, hogy igazi.

És biztonságos kis világok voltak. Hiszen én teremtettem, olyanra, amilyenre én akartam. Én szabtam a határokat. Én mondtam meg, mikor találkozunk. És bármilyen hihetetlen is volt, hogy ha lemondtam valami miatt a találkozót, te elhitted amit mondtam. Azt is elhitted volna, hogy egy repülőgéphajtómű zuhant be a hálószobám plafonján, és ezért nem tudok menni. Mert el akartad hinni. Édes drága naivám. A belem kifordul magamtól.

Kezdem belátni, hogy ki vagyok. Bele mertem nézni az igazi tükörbe, és látom, hogy csak egy magányos horrorbohóc vagyok. Aki olyan alakot vesz fel a szemedben, amilyet csak akar. Don Juán. Sajnálom, amit veled tettem. Most látom magam a tükörben, és nem tetszik amit látok. De sok sok sok éven keresztül keményen dolgoztam, hogy ilyen legyek és még ilyenebb maradjak. Szeretnék másmilyen lenni, de mindig ilyen voltam, nem tudom hogy kell másmilyennek lenni.

Szeretnék rendes ember lenni. Nem akarok kihasználni senkit már. Nem akarok magányos lenni. Nem akarom veletek tömködni magányom lyukait. Nem akarom hogy csak egy rongy legyél, amivel bedugom a korhadt szívem pillanatnyi unalmas lyukait, letörlöm a spermám, és doblak a múltam szennyeskosarába. Ami púposra van rakva. Rendes ember akarok lenni.

Segíts nekem. Ne segíts nekem. Ne gyere közelebb. Ne válaszolj, ha segítséget kérek. Ne add meg a lehetőséget, hogy visszajöjjön a bohóc. Ne menj a csatornába. Ne adj a drogomból. Hagyj ott megrohadni, ahol vagyok, mert ezt érdemlem. Ne sajnálj, köpj le, fuss el, és sose nézz vissza. Tépd szét a képeim, és töröld ki a fejedből minden közös pillanatunk. Látod, hogy mégis szeretlek ? De ezt már nem mondhatom neked, mert hülye vagy. És visszajönnél. Én is drogos vagyok, a belőled sajtolt fontosságom a drogom. És te is drogos vagy, ez a drogos a drogod. A színész és a díszlet összetartoznak. De egyik sem igazi. Drog és drogos vagyunk. De neked talán még van kiút. Hiszen te csak eszköz vagy. Menj és válj emberré, növessz öntudatot, tanulj a trükkjeimből, és ismerd fel, ha hasonlóval találkozol. Ha túl szép, hogy igaz legyen, ha varázslatos, ha ilyet még sosem éreztél, ...attól az még nem szerelem. Akkor menj és olvasd el a Márió és a varázslót. És húzd meg a ravaszt, Kedvesem.