A barátnő bosszantó szokást vett fel az utóbbi időben: ha megbántva érzi magát, vagy alulmarad egy vita során, veszi a cókmókját és elmenekül az anyjához egy időre. Nem mondja meg, mikor jön vissza, talán ez is a pszichológiai hadviselés része. Le lehet erről szoktatni valakit?
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Nagyon gyerekes az egész történet, megírni is kínos, de hátha kapok valamiféle magyarázatot.
A barátnőmmel másfél éve élünk egy fedél alatt. És pár hónapja felvett egy olyan szokást, hogy ha vitázunk, és nem tud felülkerekedni, vagy megbántva érzi magát, veszi a cuccait és elmegy az anyjához. Először nem mondta meg, hogy oda megy, most már tudom. Én meg csak állok olyankor, és nézek ki a fejemből. Nem mondja meg, mikor jön vissza, gondolom, ez is a pszichológiai hadviselés része. Így próbálja meg érvényesíteni az akaratát. Annyi még hozzátartozik, hogy ő nagyon nehezen költözött el otthonról, és mindenben kikéri anyu véleményét a mai napig.
Apró kis baromságokat fúj fel, és úgy borítja rám, mintha a házat gyújtottam volna fel. És nincs előzménye. Bekattan és dől belőle.
Nem korlátozom, oda megy a barátaival, ahova akar, nem kényszerítem semmire, nem ütöm bele az orrom a dolgaiba.
Erre én is gyerekesen viselkedek, mert amikor megjön, én nem ugrok a nyakába aggodalmaskodva, hogy „jaj, merre jártál?”... hanem simán nem szólok hozzá. Megjött. Mert itt lakik. Ennyi. Velem ne játsszon senki, és ő se érezze, hogy ez beválik nálam, mert a dróton rángatás + passzív zsarolás nálam nem működik.
Egyszer vagy kétszer egy ilyen elviharzás még elmegy, de ha sokadszorra műveli, az azért kicsit emészthetetlen. Ha olyanja van, és nem akar velem aludni, átmegyek a kanapéra, de ő egy lakásban sem akar velem maradni, ha rájön. Ő sajnos bolhából csinál elefántot, ez anyai örökség.
(A „hallgassuk meg a másik felet is” - számonkérő résznél én tisztán állnék, mert: nem csalom meg, adok haza pénzt, odafigyelek, nem alkoholizálok, cigizni kimegyek az ajtó elé... ) Szóval, ő akkor haragszik meg rám, ha kedve szottyan éppen, mert valamit beleképzel... azt vettem észre, hogy fontosnak érzi magát, ha valamin idegeskedhet végre. Ha meg nem kérdezek semmit, mert úgy ítélem meg, most a hallgatás a legjobb, akkor meg az a baj.
Mit csináljak, hogy erről leszoktassam?
Néha nem is nyílt vita van, hanem pusztán annyi, hogy nekem más véleményem nem lehet. Ha valami nem úgy van, vagy nem úgy megy, ahogy ő akarja, ugyanez. Az lehet a baj, hogy ő az indulatait nehezen tudja kontrollálni és normálisan kiállni valamiért.
