Levélírónk arra kíváncsi, hogy 5 év után mennyire normális az, hogy a párja smucig és uralkodásmániás, a haverjai pedig barmok, és minden közös döntést magához mérve hoz meg. Ha úgy gondolkodik, hogy ne a szakítás legyen az egyedüli válasz, meddig várjon és tűrjön ?
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Ez mennyire normális 5 év után??
Nő vagyok, 27 éves, a párom 36. Egy jó ideje minden rám van hárítva, főleg elvárásai vannak velem szemben, és nekem kell megoldanom mindent: ha nem sikerül, én vagyok a hibás. Eleinte kb. távkapcsolat volt, és már akkor volt olyan problémája, hogy ő nem jön oda, ahol én lakom. Menjek én hozzá. Mivel kimagyarázta, hogy ő utálja a tömegközlekedést meg az embereket, belementem. Végül én költöztem hozzá. Akkor kezdett feltűnni, hogy döntéshelyzetben mindent magához viszonyítva állapít meg: ami neki egy kicsit is kényelmetlen, élből elutasítja.
Fokozatosan tett le a terveiről, ezekből sok mindkettőnket érintette. Én próbálok spórolni, de ha valamivel- ami nem is annyira drága -, nagy ritkán meglepem magam, pl. névnapkor, akkor kiakad, pedig nem az ő pénzén vettem. Már ott tartok, hogy inkább ezeket eldugom előle, mert volt, hogy egy parfümöt otthagytam a fürdőszoba polcon, ő meg utána nézett a neten, hogy mennyibe kerül és ordítozni kezdett velem, hogy az ilyenek miatt nem tudunk előre haladni... Ha csak ilyenek miatt... amúgy nincsenek anyagi gondjai, ezt a sz*rrágó magatartást a szüleitől vette át. Úgy baromság, ahogy van. Egyszer már szakítottam vele, és mint kitalálhatjátok, a békülő énje, amikor mindent megígért, hamar meggyőzött.
A másik probléma a baráti társasága. Egyszer amikor korábban jöttem el tőlük, a barátomnak olyanokat mondtak, hogy amikor később visszamondta, a hajam égnek állt. Mivel nem bírja a faggatást, próbáltam tőle úgy kérdezni, hogy ne vegye észre, hogy válaszolt. Lényegében minden, amit meséltem magamról, máshogy jött át nekik, magyarán kiforgatták a szavaimat. Ő ott volt és nem védett meg – kérdeztem, azt mondta, mindenki azt gondol, amit akar, lényegtelen...
Ha úgy gondolkodom, hogy ne a szakítás legyen az egyedüli válasz ebben a helyzetben, meddig várjak és tűrjek ?
