Miért van az egy férfi életében, hogy jobbára ugyanazt a forgatókönyvet éli meg a legtöbb kapcsolatánál? 1. Minden szépen indul, 2. jönnek az apróbb megszorítások, 3. szigorodnak az elvárások, 4. ő lázad, a lány szünetet kér, 5. végül a szakítás be is következik. Ki a felelős ezért a menetrendért és mit lehet tenni ellene?
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Sziasztok,
Gyakran gondolkodom azon, hogy hogyan tudnám meghódítani ezt a lányt, de aztán előjönnek bizonyos dolgok a múltból, amik hátráltatnak benne. Ő is 27 éves, másfél éve ismerem, de csak barátok vagyunk, egy ideje ritkábban talizunk. Kezdetben ő írt rám sokszor, ő kezdeményezett beszélgetést, amikből leszűrhettem, hogy nem vagyok semleges számára. Hasonlóan gondolkodunk, minden klappol, de volt már ilyen. Csinos, de nem feltűnően, és nagyon jól el tudunk beszélgetni. Az tart vissza, hogy eddig nem kevés esetben játszódott le ugyanez a forgatókönyv:
- Egyedül vagyok, de viszonylag kiegyensúlyozott szingliként, szellős időbeosztással. Halad az életem, de azért mindig ott a gondolat: nem jó egyedül, másokkal is szeretnék megélni dolgokat.
- Új ismeretség, aki nekem tökéletes, minden jól is alakul. Ő mindent megtesz értem, én is érte, szinte szárnyalok.
- Szabályok lassanként: Elkezd tőlem kisebb dolgokat kérni, amik a lemondásokra szorítkoznak: mit lehet nekem, és mit nem. Ekkor mérlegelem, hogy érdemes volt-e a korábbi életemet feladni, illetve egy ebből alakuló esetleges jobbért? Később a kérések egyre nagyobb kaliberűek, több lemondást kér, nagyobb rálátást a privát szférámra (nőkkel, akik nem családtagok, nem beszélni, minden telóhívásról beszámolni - nőismerősök a face-en: kik ők nekem...? De ebben a fázisban még mindig úgy gondolom, megéri, mert sok mindent kapok cserébe.
- Következő szakasz: már aránytalanságot érzek, frusztrál a sok megszorítás, ami már behálózza az életem, minden napomra kiterjed, ám ő már egyre kevesebbet tesz meg értem, de az én kötelességem, meg a felém támasztott elvárások egyre többek.
- Kiderül, hogy a szabályai, amiket saját maga állított, rá nem vonatkoznak. Mindenért én leszek a hibás, de ha szóba hozom, szakítással zsarol
- ekkor magamban keresem a hibát, lehet, én látom rosszul a dolgokat, egyre több mindent nyelek le. Mivel nem tudunk érdemben megbeszélni semmit, mert ha szóvá teszem, mindig betámadva érzi magát, sok vita van, hát egyre többet akar egyedül lenni.
- „Tartsunk szünetet” – mondja, mialatt valószínűleg ismerkedik másokkal, majd egy idő múlva vissza akarna jönni, ha nem jön össze semmi, de én tudom, miért jönne vissza, és nincs gyomrom hozzá. Véglegesül a szakítás, ki is van mondva. És én vagyok a szemét, hogy nem akarom ezt újból
- én úgy ahogy kiheverem, és újra szingli leszek, aki néha elégedett is az életével, bár nem látja, mi lenne a tartós megoldás. Újra alaphelyzetben találom magam, ami legalább kiszámítható és szabad.
Legyen valakinek saját véleménye, saját ízlese, saját vágyai, terve, csak vegyen számításba engem is, persze majd a különbségek így is kiütköznek idővel. Hol a hiba? Mit rontok el?
