„Ő nem egy tróger valaki, inkább művészlélek-féle, ez is tetszik benne még ma is. Mindig azzal jön, hogy neki milyen rokonai voltak, és milyen nemesi családból származik” – Levélírónk a csecsemőgondozás mellett kevésnek érzi magát ahhoz, hogy még a párja múltbéli veszteségeivel is foglalkozzon. Képtelen meggyőzni a férfit arról, hogy vannak dolgok, amiken már nem lehet változtatni, és amíg ezt nem fogadja el, addig jövőt sem tudnak tervezni.
Fedezd fel és használd! Érezted már igazán felszabadultnak magad társkeresés közben? Lépj be a Csajok és Pasik közösségébe, hogy az ismerkedés igazán könnyed legyen! Aki még nem tudja: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Öt éve vagyunk együtt, idén született a gyerekünk. Az elején úgy éreztem, hogy a szerelmünk mindennél erősebb. A terhesség alatt végig mellettem volt és segített. Utána már nem volt annyira segítőkész. Bennem meg olyasmi alakult ki, ami előtte nem volt rám jellemző, nevezetesen, hogy stresszhelyzetben a legegyszerűbb dolgokat is elszúrom. Van egy vitapont, ami eddig nem került szóba: a lakás az enyém, a szüleim támogatásával. Ő nem sokat adott bele, de adott valamennyit. Mintha nem tekintené valamennyire a magáénak is. Pedig én közösnek gondoltam. Nem vetettem szemére soha, hogy ő csak beleköltözött a lakásba és azon túl semmi jelentőset nem csinált.
Néha úgy érzem, ha semmit nem képes tenni a jövőnkért, akkor hogyan is legyünk együtt? Ezek nem panaszkodások, inkább megállapítások egy olyan nőtől, aki korábban már megélt pár dolgot. Persze eddig még nem volt gyerek, így más az egész helyzet.
Sokszor mondja azt, ha valami bonyolultat kérek, hogy ő már túl öreg ehhez, (37) és neki jó úgy minden, ahogy van. Ezek miatt a libidóm is erősen csökken. Mivel nem érzem őt néha férfinak. Viszont vannak pillanatok, amikor újra a régi önmagát látom benne.
Ő nem egy tróger valaki, inkább művészlélek-féle, ez is tetszik benne még ma is. Mindig azzal jön, hogy neki milyen rokonai voltak, és milyen nemesi családból származik és hosszan sorolja, hogy mikor és kik kobozták el a régmúltban a családi vagyont, meg a nagy szőlőültetvényüket meg egyéb területeket, és hogy a családja ebbe rokkant bele és így szegényedtek el. Ezeket már én is kívülről fújom. Nem kamuzik, mert levéltári papírok vannak róla, sokszor mutatta, tehát nem szélhámos, meg ha az lenne, nem rugózna rajta ennyit egyfolytában – és az ismétléseknél sohasem másít, a szöveg mindig ugyanaz, tehát nem ő találja ki ezeket. Ismeri a nemesi címereket meg minden ehhez kapcsolódó dolgokat.
És én megértem a személyes tragédiáját, meg a büszkeséget, ...igen, feldolgozhatatlan, de ez már a múlt. Most én kevés vagyok ahhoz, hogy a gyerekünkkel is, a magam dolgával is, meg az ő gondjaival is foglalkozzak egyszerre. Ezeket nem tudom magamban összeigazítani. Tehát alapvetően ő jó ember, csak van ez az örök sértettsége, és gondolom emiatt van benne ez a mindent lesz*rok meg lenézek stílus. Szóval, mit kéne tennem / tennünk?
