Nem biztos, hogy érdemes megfelelni egy olyan pasinak, aki már annyira megszokta jelenlétedet, hogy félvállról beszél veled - ezzel mintegy letudva a beszélgetés-részt is -, és akkor érzi igazán elemében magát, ha kioktathat. Mi mást is várhatna el párjától egy friss jogsis?
Fedezd fel és használd! Érezted már igazán felszabadultnak magad társkeresés közben? Lépj be a Csajok és Pasik közösségébe, hogy az ismerkedés igazán könnyed legyen! Aki még nem tudja: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Mi hat éve vagyunk együtt. Voltak anyagi nehézségeink, de most sokkal jobban is keresünk, mint előzőleg. Egy ideig simán jól megvoltunk így. De az utóbbi időben mintha idegenek lennénk. Régebben még eljártunk együtt helyekre, ma már sehova. Hazajön és gépezik vagy alszik. Vagy a haverjaival jár el. Én próbálok megfelelni az új énjének, már-már kényszeresen. Neki új haverjai lettek - nem nagyon válogatott, mert az egyik jól lehúzta pénzzel (is). De az ő dolga. Ami viszont a kettőnk dolga lenne, az a valódi együttélés, nem pedig az egymás mellett élés. Most már beszéd közben alig néz a szemembe. Ez nem tudom, mit jelent.
Mi sosem voltunk azok az „üljünk le megbeszélni”-emberek. Lehet, hogy szabadabb akar lenni, de én sosem akadályoztam semmiben. Viszont aki szabadságigényes, azt nem lehetne betáblázni egy időrendbe, mint őt, hogy órára pontosan tudom, mikor jön, mikor megy, mit csinál. Ő is hozzászokott a rutinhoz.
Amire felfigyeltem, hogy annak ellenére, hogy én meg akarok felelni neki, velem szemben sokkal szigorúbb, míg magával elnézőbb. Elvárja, hogy mindent magamtól tudjak, oldjak meg, és ha kérdezek valamit, amit egy nő nem tud feltétlenül, akkor olyan arcot vág, mintha hülyének kéne magyarázni. Hogy még ezt se tudom...na, hogy kell?... Konkrét példa erre: amikor nyáron megkaptam a jogsimat, eljött velem. Nekem nulla helyismeretem volt. Ő meg az anyósülésről mekegett, hogy elszúrtam az utcát (utólag mondta) ahol le kellett volna hajtani. És hogy miért nem vágom, amikor már jártunk erre gyalog.
Tehát, ha jól látom, elindultunk az „apukám / anyukám” viszonyrendszer felé, a megszokás felé (talán már meg is haladtuk) noha gyerek még nincs is! :( Fog ez vajon változni?
