Fedezd fel és használd! Érezted már igazán felszabadultnak magad társkeresés közben? Lépj be a Csajok és Pasik közösségébe, hogy az ismerkedés igazán könnyed legyen! Aki még nem tudja: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.

9+ év alatt sok mindent megél egy pár, ha végig kitart egymás mellett.
Szépen haladtunk, eljutottunk az együttélésig, és az első saját, közös otthonig. Mindig gondolok arra, hogy nem is kell nekem más, vagy ennél több, megtaláltuk egymást. Ezt ő is így érzi. Naponta eszembe jut, milyen szerencsések vagyunk, értékrendünk is nagyon hasonló, vannak közös hobbik is. Együtt is jól elvagyunk, de külön is, jól ismerjük egymás baráti körét.
A kezdeti időkben volt valami, ami viszont máig tartja magát: a szülei mintha nem fogadtak volna el. Ennyi idő után se. Ha megyünk hozzájuk, úgy bánnak velem, mintha csak a fiuk az épp aktuális gimis szerelmét hozta volna el, aki jövő héten már nincs is.        

               Soha nem kérdeznek tőlem semmit, levegőnek vagyok nézve. De nyíltan nem martak soha. A páromat is kérdeztem, mi a bajuk velem, és mondta, hogy ő sem érti. Eleinte azt mondta, rémeket látok. Később neki is feltűnt a dolog, és azt mondta, ezt ő se érti. Beszélt velük erről, de annyi lett, hogy azt mondták neki rólam, hogy csak túlérzékeny vagyok. Ez az ő véleményük.

Rengeteg közös tervünk van a párommal, és amikor beszélünk nekik róluk, csak elnéző mosolyokat kapunk. Főleg én. Sok mindent már megvalósítottunk ezekből, tehát nem az van, hogy azért ilyen ignorálóak, mert álmokat kergetünk, amikből úgyse lesz semmi.
Az apja: nem kifejezetten goromba velem, de volt egy karácsonyi eset, hogy náluk voltunk, én házias akartam lenni és ebéd után elkezdtem magamtól összeszedni a mélytányérokat, erre rám förmed, hogy „ülj már le a seggedre, ...és ha még kell?” Nem kellett. Amúgy tudta. És ha jó viszonyban lennénk, ez hangozhatott volna könnyed, ittas, ünnepi csipkelődésnek… De talán ez volt a legegyértelműbb eset. Aztán olyan is volt, ez többször, hogy amikor összegyűlt a szélesebb rokonság, és többen lettünk, elkezdett valami italt töltögetni mindenkinek, - - - kivéve nekem, aztán amikor a párom szóvá tette, kényszeredetten töltött, semmi bocsi. Aztán mindenkivel koccintott, csak velem nem. Ő elég kemény fickó, közel a hetvenhez, maga intézi a ház körüli munkákat, de a házon belül is sok mindent maga csinál, kemény kötésű, de szeret főzni, barkácsolni is. ...Basszus, többet tudok róla, mint ő rólam!! Mindent szeret, csak engem nem.

Hiába nem velük kell élnünk, nekem naponta eszembe jut ez. És nem, ez már nem rémeket látás… És az zavar, hogy nem lehet tisztázni velük a helyzetet, mert totál elzárkóznak, és ha szóba is kerül: csak én vagyok túlérzékeny. Nem én vagyok.
Ők nem annyira a szavak emberei, arisztokratikusan átnéznek mindenkin. És azért gondolom, hogy téma vagyok köztük a hátam mögött, mert az anyja is ugyanilyen. Ők nem alkesz prolik, mindkettő valamilyen mérnök, a házuk pedig olyan, amilyen nekünk sose lesz.
- Összességében: minden jó, építgetjük az életünket, semmi okunk a panaszra. Vagyis ez az egyetlen részemről.
Rólam tudni kell, hogy fiatalon én elég hirtelen ember voltam, és az ilyeneket harsányan szóvá tettem, de erre még nem került sor, és nem tudom, meddig vagyok képes még tartani magam. Azt, hogy így tűröm, felfoghatnám úgy is, hogy fejlődtem az együtt töltött évek alatt, de úgy is, hogy csak elfojtom magamban, hogy ne törjek ki egyszer. Sajnos már sokat billegtem a határon. Hogy ne vágjak hozzájuk pár olyat, amit később sem bánnék meg. Egyenesnek tartom magam, és még mindig várom a viszonzást.

A párom pedig már annyira megszokta ezt, hogy már nem akarom fárasztani, mert azt mondaná, hogy „jaj, még mindig ezen rugózol”. Jó, hát a szüleiről van szó, szereti őket, elnéző velük… És még én érezném magam úgy, hogy mindig a semmin sértődök meg. Inkább sokszor átgondolom, mielőtt megszólalok, de nem tudom, meddig tartsam még magam.