Visszagondolva már csak nevetek a nyomoromon, de akkor valahogy nem volt kedvem nevetni. 23 éves vagyok. Még gimnazista végzős voltam, mikor az eset történt. Persze teljesen net-függő voltam és képes voltam hajnalokig chat-elni, meg ismerkedni. Egyszer csak új tag lépett az amúgy „privát”-nak mondható szobába. Beszélgetünk-beszélgetünk, elég szimpi a pasi, úgyhogy végül msn-en folytattuk. Hetekig tartott így a dolog és nem is akartam tőle többet, hisz tudtam, hogy foglalt és én ezt tiszteletben tartom. Egyszerűen normálisnak tűnt és jó volt értelmesen elbeszélgetni egy másik nemhez tartozó egyénnel. Már a kezdetek kezdetekor képet cseréltünk, úgyhogy az se volt zsákbamacska, hogy picit idősebb nálam, de ez annyira nem zavart. Végül ő kezdeményezte, hogy talán fussunk össze. Nekem „se kutyám, se macskám” nem volt akkoriban, ezt neki kell eldönteni – mondtam. Végül találkoztunk. Személyesen még szimpatikusabb volt, kellemes hangú és megjelenésű pasi. Órákig sétáltunk a Duna-parton, beszélgettünk mindenről, ami éppen eszünkbe jutott, teljes volt az összhang. Majd a búcsúkor azt mondta, hogy igazán tetszem neki, „de hát tudod” – és én is tudtam, hogy őt valaki várja. Nem is történt semmi. Majd újra és újra találkozgattunk. Soha semmi. Aztán jött a szalagavatóm estéje.

Előadás-tánc a szülőknek, tanároknak, hogy hadd örüljenek, majd persze a nagy ’erezd el a hajam’ hajnalig egy szórakozóhelyen. Egyszer csak érzem, hogy rezeg a telefonom; sms Tőle – „Kint várlak…” Rohanok, mint a hülye, útközben próbálom rendezni magam, de már az se érdekelt. Az ünnep és a buli hangulat engem is kicsit felizgatott. Kiértem és ott állt egy nagy csokor rózsával… Szerintetek? Lehet ilyennek ellent mondani? Egymás nyakába borultunk. Annyira, de annyira boldog voltam és éreztem, hogy ő is az. Aztán elcsattant egy csók. Majd bocsánatot kért és távozott. És hirtelen a nagy boldogságot az üresség és a lelkiismeret-furdalás váltotta fel. Hát hülye vagyok én? Mi az fenét csináltam? Szidtam magam és épp csak a holmimért mentem vissza, aztán irány haza. Lestem a gépet, vártam, hogy felbukkanjon. Ami fórumról tudtam, hogy megjelenhet, én ott voltam és vártam. De semmi... Karácsonykor és szilveszterkor csak egy-egy kurta üzenet. Fájt, nagyon fájt és egyszerűen majd megőrültem a tehetetlenségtől. Hogy lekössem a gondolataimat, a suliban az érettségire készülés mellett minden hülyeséget is elvállaltam, amit lehetett; farsang, elsősnek felvételizők kísérgetése… stb. Tudni kell, hogy a régi gimimben külön van felvételi elbeszélgetés, ahol a felsőbb évfolyamból is vannak diákok, hogy nyugtatgassák a gólya-jelölteket. Pár gyerekkel eljött a szülője is. A barátnőimmel beszélgetünk, hogy lassan menni kéne, mire oldalra néztem és megláttam Őt a folyosó végén egy kisebb csoport mögött. Hirtelen nem is hittem a szememnek. Nem létezik… Aztán kicsit bomlott a tömeg és megjelent a párja és a lánya… a 13 éves lánya!!! Éreztem, hogy nem bír el a lábam. Akkor Ő is meglátott. Nem tudtam semmit se csinálni, annyira leblokkoltam. Felém fordult, de aztán valahogy a lábaim csak vittek – egyenesen a másik irányba. Pár nappal később írt egy magyarázkodó email-t. Addig jutottam, amíg azt írta: „akit láttál velünk az a lányom volt”, aztán nem olvastam tovább, kitöröltem. Nem voltam kíváncsi rá. Tudom, hogy a legtöbb ember szemében én vagyok a bűnös harmadik, de én ezt tényleg nem akartam; mégis nekem volt a legnagyobb pofon helye az arcomon és a szívemen…