A srác úgy toppant a lány életébe, mint a fehér lovon érkező lovag, ám mégis tragédiával végződött a kapcsolat. Nem olcsó és drámai szakítás tette ki a pontot az együttélés végére, hanem még annál is nagyobb erő.
Sziasztok! Elmesélem, hogyan ismertem meg a férjemet, mert nem hiszem, hogy hétköznapi a történet. Az egész ott kezdődött, hogy hajdanán, még 17-19 éves koromban sokat jártam a Fészekbe, jó társaság és remek hangulat. Szóval, egyik alkalommal, már kifelé menet, összefutottam egy sráccal, aki nagyon jóképű volt, bár kicsit idétlen. Mivel nem volt barátom, gondoltam, telefonszámot cserélünk, mi baj lehet. Aztán majd meglátjuk.
Az a drága ember fel is hívott, méghozzá szó szerint ezzel a szöveggel:
- Figyelj, van kedved a MUOSZ moziba jönni? - én is újságíró voltam, ő is.
"Ez hülye!" gondoltam, az az egy vigasztalt, hogy azt mondta: egy barátja is eljön, talán majd azzal el tudok dumálni, bár mit lehet dumálni egy moziban? No jó, találkoztunk, de a beharangozott barát nem jött el, úgyhogy a film után futva menekültem a tetthelyről. Később a zseniális srác ismét felhívott, azzal a felkiáltással, hogy ugorjunk össze nála. A barát most is kitett magáért, jó másfél órát késett, én meg majd' elaludtam az izgalmas, hármasban folytatott dumapartin. Nem bírtam tovább, ráparancsoltam a srácra, hogy menjen le és hívja föl, mi van az egyre virtuálisabbnak tűnő haverral - az otthoni telefont ugyanis a cukrozott takonyra emlékeztető emberke nem használhatta (SIC!). Egyszer csak csöngettek. Na, ez tényleg totál homály, fogalmaztam magamban, bezárt minket és kulcsot sem vitt, így több mint kelletlenül azért ajtót nyitottam. És akkor...azt hittem elájulok. Ott állt életem álomlovagja, de tényleg. Ráadásul kénytelen voltam a háta mögé nézni, vajon ki szinkronizálja ezt az angyalarcú srácot, olyan hihetetlenül mély és kellemes hangja volt. Ajtó zárva, ő a firhang mögött, mire kipattant agyamból a nagyszerű ötlet:-Gyere, lépj be az ablakon a folyosóról!
És belelépett...az életembe. A többi túl hosszú lenne ahhoz, hogy leírjam, de három évvel később összeházasodtunk, amit ma sem értek, mert a jobbnál-jobb csajokat spaknival kellett levakarni róla, mégis én lettem a befutó... A sztori 1990-ben drámaian végződött: a férjem 36 évesen meghalt agydaganatban. Életem végéig lelkiismeretfurdalásom lesz, mert az utolsó egy évben nem laktunk együtt - nem miattam, anyósom döntése volt, meg a remek sarlatánok is eltiltották tőlem, bár tény, nem voltam egy tőről metszett angyal. De higgyétek el, ha egy családban valaki halálos beteg, abba mindenki más is belebetegszik. Attól függetlenül, hogy a természetgyógyász (Francia Karajon) intése ellenére telefonon beszéltünk, sőt, egyszer még fel is mentem, ahol egy szót sem szóltunk, csak egymás nyakába borulva zokogtunk. Később szép karriert futottam be, de egész életemben belül magányos voltam. Megszenvedtem ezért (is). Adrienn