Sziasztok! Olvasom a posztokat, és úgy döntöttem, megírom én is az enyémet. Talán kicsit értelmetlen, kelekótya lesz, de ezt nézzétek el nekem. Tavaly tél óta van a városunkban jégpálya. Február közepén a lányokkal kimentünk korizni. Beálltam a sarokfogóba mert hívtak. Megláttam egy srácot, Gergőt: kreol bőr, fekete, túrnivaló haj, mélybarna szemek. Azonnal megtetszett. Szemeztünk. Mikor jöttek a többiek és felosztották, hogy kik lesznek a fogók, elindultunk. A pálya túlfelére igyekeztem, mikor észrevettem, hogy Gergő előttem van. Majdnem elestem benne, de megfogott. Innentől kezdve elkezdtünk beszélgetni. Kiültünk a padra és csevegtünk. Úgy, mintha már ezer éve ismernénk egymást.

Visszamentünk játszani, majd egy idő múlva újra kiültünk. Tekintetünk szinte mindig a másikét kereste. De indulnom kellett haza. Kikísért. Be az öltözőbe, ahol ismét elbeszélgettünk. Megadta az anyukája telefonszámát (előfizetéses lett, mert korábban túl nagy számlát csinált) fél évig nem volt nála mobil :), s beleírta a vezetéknevét. Azt mondta: „mindegy, hogy írom be, hisz úgysem tudod, hogy hívnak.” Hazamentem. Másnap ugyanígy szemeztünk, meg beszélgettünk. Este már hazakísért. Mikor mentünk hazafelé, megfogta a kezem és megkérdezte: akkor mi most járunk? Igent mondtam neki, örömmel. Megérkeztünk hozzánk. Házunk sarkában megölelt és megcsókolt. Életem első csókja. Majd pár nap után azt mondta, hogy vége. Szeret, de nem megy ez így neki. Szomorú voltam, rettenetesen. Ekkor már éreztem, ez nem olyan, mint az előző - ez más, mert jobban fáj. Eltűnt 1 hónapra. Majd ismét felbukkant. Elkezdtünk beszélgetni ismét MSN-en. Csak egy hiba volt - én még szerettem, ő táplálta bennem az érzéseket, mert mindig mondott valamit, amivel éreztem, hogy szeret. Később kiderült, mindezt csak úgy mondta, és nem gondolta komolyan. Mindig hazudnom kellett neki, hogy már nem szeretem, csak barátként gondolok rá. Lényeg a lényeg: legjobb barátok lettünk. Mindent megbeszéltünk, elmondtunk mindent egymásnak. Nyáron találkozgattunk is, de sosem egyedül, mindig barátok társaságában. Egyszer felhívott nyáron, hogy menjek fel hozzá. Barátnőmmel voltam a városban. Elmondta, hol vár minket, menjünk oda. Igent mondtam. Elmentünk, ott voltunk nála, DVD-ztünk, dumáltunk, barmultunk. Eltelt egy-két hét. Újra a városban jártam a barátnőmmel. Most mi hívtuk őt, hogy jöjjön be a városba, találkozzunk. Mondta, hogy inkább mi menjünk fel hozzá… nagy nehezen beleegyeztünk. Felmentünk hozzá. DVD-ztünk. Egyszer csak lesmárolt. Nagyot néztem utána, hogy mi van? Erre még háromszor megtette. Aztán mikor mennünk kellett, azt mondta, hogy jó velem és senkivel nem érzi ilyen jól magát. DE (!) maradjunk csak barátok. Beleegyeztem. Még 3 hónapig szenvedtem miatta, aztán valahogy sikerült elfelejtenem. Ma már csak úgy tekintek rá, mint barát. Mondjuk, már nem is tudok 'ÚGY' nézni rá. Hát, ennyi volt az én kis történetem. Fiatal vagyok még, belefér. A szép pillanatok örökké megmaradnak.