Újra egy bomba-poszt. A srác mindenét odaadja, de a követelőző, hisztis nője kitalált dolgokkal vádolja. Szegény fiú addig-addig hallgatja, amíg a végén maga is elhiszi: ő a bűnös. Nem egy sima érzelmi libikókáról van szó, hanem egy olyan lányról, aki valóban pszichiátriai eset. A Csajok most megtanulhatják, meddig érdemes feszíteni a húrt, a Pasik pedig azt, hogy meddig tűrjenek. A szerelem néha olyan vak, hogy fehér bot járna hozzá.
Üdvözletem mindenkinek! Az én, nagyon régi sztorimat szeretném veletek megosztani, ami rettentő tanulságos lehet mindenki számára. Tipikusan illik a blog mottójához, miszerint a „hormonok rabszolgái vagyunk”. Eleinte úgy voltam vele, inkább nem „vetem képernyőre”, de az utóbb említett érv miatt a megalkotása mellett döntöttem. Tanuljatok a káromból, és ne éljétek azt át, amit én. Amennyiben mégis ilyen szituációba keveredtek, időben felismerjétek és kerekedjetek felül önmagatokon, ha még fáj is az ehhez szükséges lépés, de hosszú távon az lesz a legjobb. Nem célom senki lejáratása, mert egy bizonyos szinten hálás lehetek ezért, sokat tanultam belőle, ha még majdnem egy évtizedembe is került a feldolgozása.
Talán az a legtisztább, ha a történet előtt magamat festem le, úgy könnyebben átérezhető lesz miként éltem meg. Világ életemben nagyon fontos szerepet játszott az erkölcs és a szeretet. Sokszor az érzelmeim rabja voltam, férfi létemre nem szégyelltem érzelmi világom sokrétűségét. Itt nem arra kell gondolni, hogy egy nyámnyila alak lennék, mert erről szó sincs, hanem mondhatni a szeretetem határtalan és hiszek a becsületességben és a pozitív érzelmek gyógyító és boldogító erejében. Engem az tesz boldoggá, ha adhatok és megbecsülöm, amim van. Főleg, ha egy nő megtisztel bizalmával és szeretetével, azzal, hogy párjának fogad, az felér egy világmindenséggel. Remélem, hogy ezzel sokan vannak így, becsüljétek meg egymást, hiszen sokat tanulhattok egymástól!
Fiatal, naiv és tapasztalatlan tizenkilenc éves voltam akkoriban, amikor az egész elkezdődött, érettségire készülő diák, a hölgy pedig tizennyolc. Nevezzük őt jelen esetben Eszternek. Egy ismerősöm betöltötte a huszadik életévét és e jeles alkalomból meginvitált a szűk körű, otthoni kis bulijára, aminek a lényege a könnyed kikapcsolódás és ünneplés volt. Ott pillantottam meg Esztert először, akkor ismertük meg egymást. Amikor bemutatkoztam harsányan elmosolyodott csillogó szemekkel, csak úgy égett a tűz benne. Ekkor nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, csupán egy viszonzó gesztusnak a bemutatkozásomra. Tartott a baráti összejövetel, beszélgetéssel. Folyton akármilyen téma merült fel, nekem szegezte kérdéseit, puhatolózott. Egy percig se merült fel bennem az, hogy akarna-e tőlem valamit. Egy ilyen nő, ugyan, mit akarhatna tőlem? - gondoltam.
Ilyen téren eszembe se jutna, hogy egy nőt csak úgy el tudnék bűvölni a puszta látványommal és viselkedésemmel (ugyanis beszélgetni nemigen beszélgettem vele), önbizalmam sose verdeste a plafont és ő tipikusan túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, kívül-belül. A buli véget ért és mind a ketten mentünk tovább a magunk útján. Körülbelül egy hét múlva a házigazda felhívott telefonon, hogy találkozzunk. Elkezdte nekem ecsetelni, hogy „Könyörgöm, hívd fel az Esztit, megadom a számát és találkozzatok. Nem bírom már a nyavalygását, hogy soha többet nem fog téged látni és elúszott a lehetőség.”. Hirtelen teljesen lefagytam, hogy pont ő? Ejha, nem semmi, soha nem gondoltam volna. Megkerestem Esztert, találkoztunk - a kapcsolatunk kialakult és szépen haladt. Életemben először szerelemben estem, totális rózsaszín felhő.
Imádtam, szerettem, bármit megtettem volna érte. Kedves, gondoskodó volt és önzetlen.Aztán hónapok múlva elkezdődtek a gondok.
Az egész napom azzal telt, hogy iskola után hazamentem, elkészülődtem, és hozzá igyekeztem. Mindig vittem neki valami apró ajándékot, amivel kedveskedhettem. Hol virágot, hol valami kis édességet. Bármit, ami akkor jó ötletnek tűnt, és amivel örömet okozhatok. A nap hátralévő részét a lakásban töltöttük. Beszélgettünk, TV-t néztünk, együtt tanultunk és élveztük a párkapcsolattal járó előnyöket :). Szülei nagyon megkedveltek és én is őket, örültek, ha mentem és ott voltam. Olyan szinten kedves, szeretetteljes, közvetlen és elfogadó szülei vannak, hogy eszméletlen ritkaság számba megy manapság. Tehát, a környezetünk is megfelelő volt a viszonyunkra, nem kellett külső széthúzó erővel számolni. Volt, amikor ott aludtam és onnan mentem be az iskolába vagy késő éjszaka gyalog mentem haza. Hét napból hetet náluk töltöttem. Szerettük egymás társaságát, de hónapok teltek el így és szerettem volna kikapcsolódni. Erőlködtem, hogy menjünk el valamerre, színházba, szórakozni, vagy csak sétálni, de ő nem volt hajlandó egyikre sem. Azt mondta, hogy ha akarok, akkor induljak, de nélküle. Kifejtettem neki, hogy számomra nem kikapcsolódás az, ha nincs velem, mert folyton érezném a hiányát és ő se érezné jól magát, nem szabadulna fel. Erre ő azzal állt elő sírva, hogy tudja jól, ez azt jelenti, hogy nem élvezem már a társaságát és én elkezdem őt hanyagolni, itt akarom hagyni. Hiába bizonygattam, hogy ez nem így van, mert közös programról beszélek: mintha meg se hallotta volna. A végére kihozta azt, hogy én vagyok a hibás, mert ezzel ezt éreztetem vele, és valahogy én éreztem magam rossznak, ne kérdezzétek miért. Maradtam vele otthon és szeretgettem, mert láttam, hogy ez teszi őt boldoggá. Fontos volt számomra, hogy boldog legyen. A párkapcsoltunk alatt, ami több mint 1 év volt, kétszer tudtam csak elvinni valamerre.Egyik nap felhívtam, hogy muszáj bele vetnem magam a tanulásba, lassan érettségi. Ezt a napot rá kell szánnom, így nem megyek. Akkora hisztit levágott nekem a telefonban, hogy mit képzelek én magamról, hogy csak így elhanyagolom, hogy biztos ő tehet róla, mekkora egy féreg vagyok és így tovább. Nem hittem a fülemnek. Ismét én lettem a hibás és nekem volt lelkiismeret furdalásom. A szerelem vak, ugyebár. S ezek az események elkezdtek fokozódni, sűrűsödni. Miközben minden időmet rászántam, és ha kellett megszakadtam, hogy boldognak érezze magát, mindenért én lettem a hibás. S én elhittem, hogy mindig én szúrok el valamit, biztos azért, mert nincs gyakorlatom a hosszú távú kapcsolatokban.
Hittem azt, hogy ha már öt nővel nőttem fel egy családban, remek viszonyban, azért túlságosan nagy kudarcot nem vallhatok. Mégis azt éreztem, ez a hiedelmem kezd megdőlni, annak ellenére, hogy mélyen belül mégse éreztem magam hibásnak. Amikor rossz kedvű volt, megpróbáltam felvidítani, szerettem, ha nevetett. Így történt egy alkalommal is, amikor gyengéden megcsiklandoztam. Nagyon nevetett, majd újra elkezdtem és hirtelen azon kaptam magam, hogy két hatalmas pofon csattant az arcomon és neki áll üvölteni velem, hogy mekkora állat vagyok. Hogy bánhatok így vele? Én sokkhatás alatt voltam, ijedten kérdeztem, hogy fájdalmat okoztam véletlen? A válasz nemleges volt, csak, hogy akkor már nem bírja abba hagyni a nevetést, és már fáj a hasa, fejezzem be! Ekkor kikeltem magamból, elég volt ebből az egészből, hogy szívem-lelkem beleadom és ő idegbeteg módjára viselkedik, holott soha nem volt ilyen. Életemben egyszer nem vágott még pofon nő, mert soha nem tettem semmit érte, erre most ilyen miatt kapok. Próbáltam mérsékelni magam, majd nyugodtan leültem mellé és megkérdeztem, mi a baj, hogy mostanában ennyire más? Beszéljük meg, mert ez így nem mehet tovább. Hova tűnt az a lány, akit megismertem? Természetesen ismét én lettem a szemét alak, hogy mi jogon vonom kétségbe az ő személyiségét. Tiszta hülye vagyok és nem normális, ő mindig is ilyen volt és nincs semmi baja, csak én szúrok el mindig mindent. Feltettem a kérdést, hogy mit és miben hibázok? A választ elkerülte azzal, hogy nem fogja felsorolni. Ezen a ponton kijöttem a béketűrésből, kapcsolatunk óta első alkalommal. Rácsaptam az ajtót és elviharzottam.Pár nap múlva elmentem hozzá megbeszélni a problémát, hátha ezúttal sikerül. Sírva a nyakamba borult, hogy nagyon szeret, ne hagyjam el, sajnálja az egészet, de annyira fontos vagyok neki, hogy nem tudna nélkülem élni. El sem eresztett egész nap, csak ölelt. Ezen túlléptünk, de minden folytatódott, hasonló piti dolgok miatt. Ha egy hétvégét a családommal akartam tölteni, mert otthon se vagyok fél éve, az hatalmas nagy gond volt és veszekedés lett belőle és én voltam a rossz férfi, aki nem figyel rá. Akkor a szerelem miatt ezt hittem, mert az ő boldogsága és kiegyensúlyozottsága lebegett a szemem előtt, amikor meg nem így volt, abban a hitben voltam, hogy én tehetek róla, hiszen az a dolgom, hogy ez ne történjen meg. Ha nem, akkor elintézte, hogy így érezzek.
Egyszer rákérdeztem, hogy a féltékenység tombol-e benne (de hogyan, amikor minden időmet vele töltöm? Gondoltam, egy kérdést megér), amire a válasz az volt, hogy ugyan dehogy, mert szerinte nála jobb nőm úgyse lehet, meg nem találok mást, aki elvisel engem. A szemeim majd kiestek a helyéről e szavak hallatán. Vérig sértve éreztem magam, hiszen tényleg mindent megtettem, szó szerint megalázkodtam azért, hogy ő jól érezze magát. Nem becsülte meg egy cselekedetemet sem. Még hónapokig hallgattam azt, hogy én úgyse kellek senki másnak, hogy mennyire tükrözi az ő szeretetét az, hogy engem elvisel. Jelentem, életem során ő volt az egyetlen nő, aki "nem volt megelégedve" velem. Büszke vagyok arra, hogy ha véget is ért egy párkapcsolatom, büszkén és mai napig remek viszonyt ápolva léptünk tovább a másik féllel. Jól gondoljátok meg, kit hogyan ítéltek majd meg.Amikor látta, hogy kezdek a sarkamra állni és megmondani azt, hogy engem mi zavar benne mostanában „leostobázott”, lehülyézett, hogy kombinálok. Felhasználta az önbizalomhiányomat ellenem, hogy sakkban tarthasson. A folyamatos lelki terror alatt tönkrementem, mert folyton azt éreztem, hogy minden igyekezetem és szeretetem ellenére fájdalmat vagy csalódást okozok neki valami miatt és jobban utáltam magam, mint eddig bármikor. Az a maradék, parányi önbizalmam is elveszett, ami volt. Számomra tökéletes volt, a szerelmem és társam, minden hibájával együtt. Ezért nem akart bennem tudatosulni az, hogy ő is hibázhat, és abban a hitben ringattam magam, hogy jogosan nem ismeri el a hibáit. Nem tudtam sose, hol rontom el, mert szó szerint a tenyeremen hordoztam. De miért csak most vált ilyenné és azelőtt miért volt minden tökéletes és kiegyensúlyozott? Ez itt a legnagyobb kérdés.
Kilenc hónap után megszegtem az őszinteségi alaptörvényem, és már inkább hazudtam bizonyos dolgokban, hogy legalább nyugtom legyen. Hát hogyne, hogy emiatt is nekem volt lelkiismeret furdalásom, hogy megteszem. Egy közeli hozzátartozóm aztán egyszer csak kórházba került, sírva hívtam fel őt, hogy nagyon ki vagyok, mert komoly a baj, kell ez a nap, hogy helyrejöjjek. Valahol azt vártam, hogy kapja magát és odajön hozzám támogatni, mert most nagyon nagy szükségem lett volna rá. De nem. S még utána összeveszett velem, hogy „megint” nem mentem hozzá. Életemben először, és hála Isten, utoljára jutott eszembe akkor az, hogy pofán fogok vágni egy nőt, amit mélységesen elítélek. Éppen emiatt meg is ijedtem nagyon ettől a gondolattól, hogy ilyen eszembe jutott. Persze, nem jutottam el odáig és nem is említettem neki. Csak hallgattam a sok szidalmat, amit rám szórt. Amikor befejezte a mondókáját, kirúgott és én évekig viseltem magamon a kapcsolat által kialakul fóbiáimat és gátlásaimat. Mert akármennyire hihetetlen, továbbra is szerettem. Utólag, amikor a szerelem elmúlt és végig gondoltam az állítólagos hibáimat rájöttem, hogy nem vétettem semmit. Ez nem mosakodás, ez így van. Sokáig magamban láttam a hibát, hogy valóban én szúrhattam el. Kizártam a belső hangom, ami az ellenkezőjét állította.Ha valaki azt hiszi, hogy Eszter rontotta el a dolgokat, akkor kérem, ne tegye! Én voltam ebbe a kapcsolatban a legnagyobb balek, hogy hagytam ezt a bánásmódot és a szerelem ennyire elvakított. Életemben soha nem voltam ilyen naiv, azóta sem. Mai napig nem értem hogy tudtam így viselkedni. Tanuljatok a hibámból! A történetünk még a szakítás után folytatódna, évekig, de azt már nem írom le, mert nem olvassátok végig a hossza miatt :)).
Szerintem tanulságos a történetem. Mindenki vonja le a maga mondanivalóját. Az olyan kommenteket felesleges írni, hogy mekkora papucs és barom voltam. Tisztában vagyok vele :). Történetem leírásának egyetlen célja az volt, hogy talán, ha még csak egy embernek is, de segíteni fog. A józan ítélőképességet mennyire el tudja venni a szerelem és a túlzott szeretet a másik iránt. A másik tanulság, amit ki akarok hozni ebből, hogy akkor bizony jó lett volna egy közeli jó barát, aki felhívja a figyelmemet és felráz, ugyanis én gyarló módon elhanyagoltam az enyémet. Amennyiben számotokra van ilyen ember, becsüljétek meg a szeretetét, hiszen szó szerint az életetek alakulását mentheti meg! Ha szerelmes vagy, akkor se hanyagold el őt! Ha ennyire elvakít a szerelem, mint engem, ő még mindig megmenthet téged, ha baj van. Én is azt hittem akkoriban, hogy ez nem lehetséges. De higgyétek el, igenis lehetséges ez! Utólag visszatekintve érdekelne, hogy a mai eszével, miként látja ő ezt. De talán sose tudom meg.
Ennek ellenére nincs bennem gyűlölet vagy sértődöttség iránta. Egy valamit nem bánok, mégpedig azt, hogy Eszternek adhattam magamból egy kis szeletet és szerethettem. Remélem, ha egy kis időre is, de valahol jobbá tettem az életét.Az ember azt gondolhatná, hogy ezek után bárkinek teljesen elmegy minden lélekereje és kedve a párkapcsolatoktól. Aki jelenleg ebben a fázisban jár, kérem, gondolja át újra! Egy rosszul sikerült párkapcsolat miatt, amiben a felek ezt teszik egymással, nem szabad a többi – én esetemben nőt- elítélni és beskatulyázni.
Igenis vannak olyanok, akik értékelik a szereteted és erőfeszítéseid, odaadó és tökéletes társak lehetnek. Ha a sérelmeid miatt ráaggatod másra is azokat a tapasztalatokat, amiket megéltél, a múltad démonjai nyertek és átveszik feletted az irányítást. Én még jelenleg nem találtam meg ezt a személyt, de hiszem azt, hogy megfogom! Tessék lehetőséget adni magadnak és másoknak is, ne a múlt szellemei irányítsák a jelen életed. Bolond az, ki ezek miatt megvonja magától a boldogság lehetőségét.
