„A srác nem adta fel, mire hirtelen leüvöltöttem a fejét: „fogd már be, te korcs!!!” Erre minden tekintet felém fordul” – egy szerencsétlen beszólás miatt a csaj elvesztette a barátait és a pasiját is. Utólag nem bánja, hiszen a társaság jelentősen leárnyékolta személyiségét, ami most teljes fényében tündökölhet. Vajon érdemes egy olyan baráti társaságért harcolni, ami egy kis botlás miatt kivet magából? Most megtudhatod, hogy fél szemmel és kisebb hanggal is lehet teljes életet élni.
Most elmesélném Nektek, hogyan lehet egyetlen rövid, véletlenszerű beszólással, mindent, de MINDENT elveszíteni. Tavaly történt, az év vége felé. Van (vagy inkább: volt) egy baráti társaság, aminek én is tagja voltam. Itt ismertem meg a barátomat október környékén. Ezzel a bandával együtt mozogtunk, mindent kitárgyaltunk, buliztunk, nagyjából azonos véleményen voltunk sok dologról. Az egyik legjobb barátnőm egyszer csak bemutatott nekünk egy srácot. Már egy ideje együtt jártak. Minden rendben vele, csak volt egy apró szépséghibája: nem tehet róla, de egy gyerekkori baleset miatt az egyik szeme furán áll és természetellenes színben játszik. Egyáltalán nem zavart, elfogadtuk. A srác hátránya, hogy a szeme ellenére gyakran hangos és idegesítő volt. Én örülök annak, hogy elfogadta magát és nem lett egy visszahúzódó valaki, de nem ezen az áron.
Egyik délután az egyikünk lakásán gyűltünk össze. Az említett srác hangosan beszélt valamiről, mire én nem bírtam idegileg és kimentem a szobából. Jött utánam, immár nekem makogott valamit. Éppen akkor kórházban volt az apukám is, tehát kicsit ingerlékeny voltam. Ahogy mondani szokták, összejött minden és rossz passzban voltam. A srác csak nem hagyta abba, egyik helyiségből a másikba mentem, de nem tűnt fel neki, hogy előle menekülök. Leültem végül a szőnyegre, a nyitott konyhaajtóval a hátam mögött. Mindenki mindent nagytotálban… A konyhában volt a társaság zöme (a barátom is), így mindent jól hallhatott, láthatott. A srác nem adta fel, mire hirtelen leüvöltöttem a fejét: „fogd már be, te korcs!!!” Erre minden tekintet felém fordul. Hatalmas csend állt be. A srác elkullog. 5 percig semmi nem történik, majd a barátnőm (félszemű a barátja) 5 perc múlva nekem esik, hogy milyen egy szemét vagyok. Kerestem a srácot, hogy bocsánatot kérjek tőle, de nem találtam sehol. Na, reméltem a többiek 40%-ig legalább mellém állnak, hiszen nem csak engem zavart, ezt tudom. De senki. Éreztem, hogy távoznom kell, mielőtt kidobnak. Odamegyek a barátomhoz és mondom neki, hogy mennünk kell. Amikor rám néz, látom a szemében azt, amit hamarosan ki is mond: „én még maradnék, nem haragszol?” Na, így szakadt meg ezzel a társasággal a kapcsolat. Nem akartam megbántani a srácot, tényleg az történt, ami a legbénább kifogás: kicsúszott a számon. De tényleg kicsúszott. Béna, tudom. Másnap reggel felhívtam a barátomat. Amit mondott, azt hittem, csak hülye összeesküvés elméletes regényekben van: azt mondta, látta a tegnapi előadásom, aludt rá egyet, és most nem lát jövőt a kapcsolatunkban. Ennyi. Legalább nem SMS-ben szakítottunk. Mondjuk, ha ilyen plüssmaci a lelke és törékeny a tűrőképessége, akkor nem is bánom. Jobb, mintha később, egy komolyabb krízis miatt pattan le mellőlem.
Akkor még nem tudtam, hogy mindenki engem nyilvánított közellenséggé. Írtam a Facebookon, hogy sajnálom, meg minden és senki nem válaszolt rá. Ezt megbeszélték. Én meg vettem az adást. Most ott tartok, hogy se emberek közé nem akarok menni, se pasit látni. Remélem, ha jön a tavasz, akkor mindez robbanásszerűen megváltozik bennem és újra minden a régi lesz. Csak meg kell válogatni a barátokat. Valahogy nem sajnálom azt a társaságot, kívülről nézve inkább egy rózsaszín, sznob posvány volt, amit addig nem láttam, míg benne voltam.
Tényleg akkora bűnt követtem el azzal a véletlen beszólással, hogy azonnal kivetettek maguk közül és a pasim is leszámolt velem?? Ha ők így látják a dolgokat, akkor jól döntöttem, hogy nem könyörögtem vissza magam közéjük.
Az utolsó 100 komment: