Elengedtem a csajom egy másik pasival

2012. június 11. 07:39 - csajokespasik

„Zokogva a nyakamba borulva mondta, hogy mennyire szeret, és hogy nekünk együtt lesz családunk, és milyen jó és boldog lesz a jövő. Mindezt úgy, hogy egy másik srác várta fenn a lakásban” – egy szép tiniszerelemből fura érzelmi hullámvasútozás kerekedik. A hirtelen képbe kerülő új pasit Levélírónk nem kergeti el, inkább - tapasztalatszerzés gyanánt - engedi barátnőjének a flörtöt. Most megtudhatod, hogy létezik az a fajta szeretet, amikor egy pasi félredobja az önzőzést.

Elstartolt nyereményjátékunk is: mától péntekig várjuk a Somersby jóvoltából induló játékunkra azokat a sztorikat, melyek – még ha anno kínosak vagy viccesek is voltak – utólag már örömmel idézitek fel, néhány üveg cider társaságában. A legjobb 3 sztorit a blogon olvashatjátok ma, szerdán és pénteken. Amelyik a legtöbb kommentet kapja, annak írója egy tálca (25 db) Somersby-t pakolhat a hűtőjébe. A lelkes kommentelők között pedig további 2 tálca Somersby alma cidert is kisorsolunk.

 

Elmesélnék egy nem túl rövid, viszont annál érdekesebb történetet, amely egy 10 éves kapcsolatról, egy megbeszélt szakításról, és a talán soha véget nem érő szenvedésről szól. Van néhány fontos tényező a múltból, amit a mostani helyzet megértéséhez, azt gondolom mindenképp le kell írjak. A történet egy 27 éves srácról (rólam) és egy 25 éves lányról szól. Sokan ebben a pillanatban biztosan elkezdenek fejben számolni... és igen! A helyzet az, hogy én 17 ő pedig 15 volt amikor megismerkedtünk. Egyszerű barátságnak indult. Minek is indulhatott volna 17 évesen? Sok beszélgetés után, tényleg egymás legjobb barátai lettünk. Ahogy ezt már más megfogalmazta, én játszottam a herceget, ő pedig a királylányt. Csakhogy a lány egyik hétről a másikra nagyon beteg lett.

Én jártam be, az akkor még csak legjobb barátomhoz a kórházba. Volt, hogy hónapokig csak ott találkoztunk. A kertben egy padon ülve beszélgettünk, és győzködtem őt arról, hogy csak legyen erős, gyógyuljon meg, mert annyi mindent fogunk együtt csinálni. Aztán végre hazajöhetett egy kis időre a kórházból. Egyik délután sétáltunk, épp készültem hazafelé, és ő megcsókolt. Boldog voltam. De sajnos az állapota romlani kezdett. Egy 17-18 éves srácnak ez szörnyű teherként szakadt a nyakába. Nem akarok félreértést kelteni senkiben... szerettem őt! De sajnos sokszor volt, hogy nem tudtam, hogy reggel vajon az életem része lesz-e még a lány, akit annyira szerettem. És ez egy borzasztó érzés... nagyon nehéz hosszútávon ezt kezelni. Körülbelül 4 évig tartott, a néha itthon, máskor kórházban periódus. Kitartottam, és minden pillanatban mellette álltam. Talán ez is segített neki abban, hogy sikerült stabilizálni a betegségét, és mára jól van. És ez a meghatározó dolog a mostani helyzetben. Egy igen mély kapcsolat alakult ki közöttünk, amit igazán értékesnek, tartok, és hálás vagyok, hogy ennek részese lehettem. De sajnos sok rossz dolgot is hozott magával a helyzet. A lánynak 15 évesen fel kellett nőnie, és sok mindent nem tett/tehetett meg amit mindenki más megtett abban az életperiódusban. A kapcsolatunk csodálatos volt. Összeköltöztünk egy kis lakásba. Sosem voltak anyagi gondjaink, és minden jól működött. Sokat beszéltünk a családalapításról, de belül valami furcsát kezdtem érezni... Mindenben támogattam őt, sok helyen jártunk, és sokszor én beszéltem rá, hogy menjen el bulizni a barátnőivel... hogy éljen, és érezze jól magát. Éreztettem vele, hogy bármit megtehet, bárhova mehet. Azt akartam, hogy éljen mielőtt belekezdenénk a családalapításba, és a holtomiglan holtodiglanba. És ő ezt tudta jól! De semmi nem történt. Teltek az évek, de még mindig ugyanott tartottunk. Szerettük egymást, de nem jegyeztem el, mert belül nem hittem hogy bármiféle tapasztalat nélkül, más kapcsolat nélkül működhet hosszútávon. Beszéltünk is erről, és egyetértettünk, hogy bár mindennél jobban szeretjük egymást, nem tudjuk, hogy mi a megoldás. Elengedni nem akartuk a másikat.

És elérkeztünk a két hónappal ezelőtti beszélgetésünkhöz. Elismerem, hogy sok dolgot rontottam el én is az utolsó hónapokban. Kicsit elhanyagoltuk egymást. Arról beszéltünk, lehet, hogy jót tenne egy pici szünet, hogy talán szusszanjunk egyet, és utána újult erővel vessük bele magunkat a kapcsolatba (furcsa lehet, de én is azt gondoltam, jó lesz). A kiköltözésem előtti napokban, egyik este hazaérve arra lettem figyelmes, hogy egy sráccal telefonál. Furcsa érzés volt, mert abban a pillanatban éreztem, hogy most fog valami változni az életünkben. Megkérdeztem, hogy ki az és mi a történet. Mindig őszinték voltunk egymáshoz, hát elmondta, hogy egy fiú barát akivel néha beszélget telefonon. Jóban vannak, jó vele beszélgetni, semmi több. Nincs miért aggódnom. Bár viszonylag sokat beszélgettek. A kiköltözésem előtti napon azt mondta nekem, hogy ne aggódjunk, mert szeretjük egymást, és nincs baj, csak kell ez a szusszanás mindkettőnknek. Hogy mindennél jobban szeret, és majd együtt megyünk nyaralni, ahogy leszerveztük, és rengeteg minden mást a szeretetről. Mintha szerelmet vallott volna.

Másnap reggel összecsomagoltam és eljöttem. Megegyeztünk, hogy egy hónap és újra beszélünk, és mindent rendbe teszünk. Értünk kell, hogy megtörténjen ez a szünet. Nagyon sírt és győzködött arról, hogy mennyire szeret, és reméli kibírja a megbeszélt hónapot.

Innentől felgyorsulnak az események... A fiúval a hétvégén együtt buliztak pesten. Mivel a srác nagyon vidéki ezért ott aludt. Aztán hirtelen valaki látott valamit. Én pedig talán hülye voltam, de kérdőre vontam SMS-ben. Megbeszéltünk egy találkát azon a héten, hogy beszélni tudjunk. Beültem az autóba és elmentem érte. Kiderült, hogy valami van közöttük. Én akkor már tudtam, hogy most nem szabad belerondítani ebbe a dologba, mert egyrészről nem volna túl korrekt, másrészről pedig lehet ez kell ahhoz hogy egyszer a mi kapcsolatunk jól működjön. Hát úgy engedtem el, hogy most menjen és tegye, amit tennie kell. Legyen egy kapcsolat, és ne aggódjon, nincs baj. Utólag visszagondolva picit hazárdjátéknak tűnik, de tényleg van az a fajta szeretet, amikor az ember félredobja az önzőségét. Szerettem őt, és iszonyatosan nehéz volt, de el kellett engedjem abban a pillanatban. Tudtam, hogy ezt most szépen kell csinálni. Megértőnek kell lenni... És tudom, hogy sokan azt gondolják, hogy papucs vagyok... de nem! Gáz amit most leírok, de tényleg jó gyerek vagyok, az a klasszikus jófiú, akit keresnek a csajok... akiről úgy beszélnek, mint egy fantomról, akit már látott valaki, de talán nem is létezik. Nekem fontos/volt ez a lány, és tényleg figyeltem rá. Tudtam mi az, amire szüksége van és mindent eldobtam abban a pillanatban, még ha össze is törtem. Az élet ilyen...

Már akkor éreztem az autóban, hogy ez valahogy nem normális történet. Egyfelől brutálisan hirtelen jött, másfelől meg mintha a megerősítésemet kérte volna (utólag visszagondolva nem is értem hogy hogyan lehet egy hét leforgása alatt ilyenbe belemenni). Aztán zokogva a nyakamba borulva mondta, hogy mennyire szeret, és hogy nekünk együtt lesz családunk, és milyen jó és boldog lesz a jövő. Mindezt úgy, hogy egy másik srác várta fenn a lakásban. Azért van pár dolog ami miatt időnként SMS-ezni kell. Pár dolgot meg kellett beszélni 2 hétre rá (közös autó, néhány szükséges cucc) találkoztunk. Akkorra már eltelt egy hónap, és még mindig együtt volt a sráccal.... Szóval a lány még mindig borzasztóan sír az autóban, hogy mennyire hiányzom neki, közben folyamatosan a kezemet szorongatja, kicsimnek szólít... Ekkor elhatároztam, hogy sokáig nem keresem. Nyugodjon meg, kezdje el jól érezni magát.

Eltelik egy kis idő (kb. 2 hét), és rám ír. Aztán elkezdünk mailezni. Teljesen nyugodtan, vidáman, felszabadultan levelezünk. Hát szóba jön, hogy fussunk össze. És biztos itt követtem el a legnagyobb hibát, de megbeszéltünk egy találkát. Azt hittem, hogy jó lesz találkozni, mert milyen jól elbeszélgetünk levélben, nincs rosszkedv, nincs dráma. Biztos fél órát tudunk majd személyesen is dumálni. Örültem. Vártam, hogy halljam a hangját, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e vele, hogy lássam egy picit, és jól érezzük magunkat. Hiányzott.

Lementem a parkolóba, és vártam őt. Jókedvű voltam. Elhatároztam, hogy semmi rosszkedv, és ha esetleg valami ilyenről akarna beszélgetni, akkor leállítom és csak vidám és jó dolgokról fogunk társalogni, jófej leszek, hogy mind a ketten kellemes találkozóként könyveljük el azt a kis időt. Csak sajnos a 15. perctől minden összeomlott. Valamiért elkezdett sírni, és ugyanaz történt mint egy hónappal korábban. Hiányzom neki... megint kicsimnek szólít. Sajnálja, hogy nem együtt megyünk nyaralni jövő héten. Picit dühös lettem és rákérdeztem, hogy a srác megy-e vele. Erre elkezd magyarázkodni, hogy nem úgy volt, de végül is igen, mert úgy is ki van fizetve a szoba. Rákérdezek, hogy jól érzi-e magát, hogy ez az út, amin most jár jó-e neki? A válasz az, hogy igen, amúgy jól érzi magát. De ugyanakkor kérlel, hogy levelezzek vele, hogy beszéljünk, hogy csináljunk együtt valamit a jövőben. Szorosan ölel, megpuszil, sír...

És aki végigolvasta eddig, annak szólnak a kérdéseim. Vajon mi a helyes lépés? Vajon normális az, hogy az új kapcsolata mellett még mindig levelezni, találkozni, beszélgetni akar? Vagy az, hogy sír ha találkozunk, és minden alkalommal amikor teheti elmondja, hogy mennyire hiányzom neki? Hogy simogat, közben minden pillanatban meg akar ölelni. Miért van ez? És mi ez a kettősség (jól is van, meg hiányzom is)? Nem élvezi annyira az új kapcsolatát? Esetleg várja, hogy kezdeményezzek? Nem tudom, mit kellene csinálni. Szeretném megérteni, hogy miért van ez. Nem az lenne a normális, hogy ő most mással van, és arra koncentrál? Tudom jól, hogy kevés idő telt el. Csak valamiért úgy érzem, hogy ez akár újabb két hónap múlva is így lesz. És azt meg tudom, hogy sok dolog miatt kell időnként beszélni, esetleg találkozni. Itt nem működik a “ne beszéljetek egyáltalán, ne válaszolj” séma.

Egy dolog az én oldalamról fontos lehet. Gondolom azért az az írásból észrevehető, hogy ez a lány nem közömbös a számomra. Nem akarom elveszíteni őt, és valamilyen módon mindig egymás életének a részei leszünk. Nem tudok vele "gonosz" lenni, nem tudnám lenyomni a telefont, kitörölni a levelét. Nem tudnám lekoptatni, és nem is akarom. Nekem is fontos az hogy találkozni tudjunk, meg beszélni. Csak nem így. És egyszer vissza akarom majd kapni. Nem túl soká, de nem is azonnal. Most nekem is szükségem van valami újra, valami másra... és időre, hogy egyszer tényleg őszintén meg tudjak bocsátani, ha őt akarom. De elrontani sem akarom... Köszönöm, ha valaki valami okosat ír nekem.

 

 
4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://csajokespasik.blog.hu/api/trackback/id/tr634577959

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

dreamhotep 2012.06.11. 09:07:07

Klasszikus jòfiù akit keresnek a csajok...
Nem azokat keresik.

odamondó 2012.06.11. 09:38:02

Ezt a lányt rég elvesztetted. Azért sír, mert a tiniszerelmet egy lány sem képes felszámolni magától.
Ha már annyira kemény voltál, hogy hagyod más fickó farkalja minden este akkor legyél annyira is kemény, hogy többet nem keresed...

Kezdj el új barátnőt keresni inkább, mert elmesélem nem lesz könnyű. Főleg ha azt hiszed mindenki téged akar mert annyira jó fiú vagy. Csak tudnám miből gondolod ezt ha 10 évig 1 nővel voltál.

Hunyadi85 2012.06.11. 10:17:01

Egyet kell, hogy értsek a fenti hozzászólással. Sürgősen zárd le, majd kezdj egy teljesen új utat, aminek a lány már nem része. Amíg ezt nem teszed meg, addig magadat felőrlöd napról napra.

Mészáros Laci 2012.06.11. 12:00:24

tippem: a másik srác érzelmileg zsarolja a csajt. Húzd ki a lányt ebből a helyzetből, mert belepusztultok, a lány valószínűleg szó szerint is.
süti beállítások módosítása