Hol vannak a határok szemérmesség és rámenősség között? Hogy meddig illik várni, általában személy-és helyzetfüggő, de legyen bármilyen szövevényes is egy szitu, bajban mutatkozik meg az igaz barát.
Bekerültem egy baráti társaságba, ahol megismerkedtem egy aranyos, jó humorú sráccal. Nagyon megkedveltük egymást, de mint pasi, nem igazán tetszett. Egy buli alkalmával mégis úgy alakult, hogy összejöttünk, persze erre az alkoholszintünk is rájátszott. Találkozgattunk, kb. 1 héten egyszer, aztán 3 hét múlva elém állt, és azt mondta, hogy ez így nem fog menni, nincs túl az előző kapcsolatán, és inkább maradjunk barátok... Akkor valami történt velem. Valamiért ez nagyon fájt. Jó képet vágtam, próbáltam megérteni, elbeszélgettünk az előző barátnőjéről, és még tanácsokkal is elláttam. Tartottam magam, amíg el nem indultunk a barátnőmmel haza. Meg se tudtam szólalni, csak néztem magam elé, és éreztem, hogy valamiért, valami fáj. Teljesen magam alatt voltam, nem tudtam másra gondolni, csak rá.
Aztán 2 nap múlva ismét találkoztunk a szórakozóhelyen, és valahogy újra nálam kötött ki. Akkor megbeszéltük, hogy egyenlőre maradjon így (mondhatni szex kapcsolat köztünk), aztán majd eldől, hogy mi lesz belőle. Nem tudtam mit tenni, az érzelmeim és a bizakodásom, hátha megszeret, arra sarkalltak, hogy ebbe a dologba, ha így is, de belemenjek... De ez sem tartott sokáig. Csak 1 hétig. De akkor egy hét alatt háromszor is találkoztunk. Aztán megszakadt a dolog, nem hívott. A barátnőm ellenem fordult, amiért belementem ebbe a helyzetbe így, pedig tudta, hogy az érzelmeim vezérelnek. Mert igen, szerelmes lettem. És sajnos ehhez pont az elutasítás kellett, ami rádöbbentett, mit jelent nekem az illető. És arra is rájöttem, hogy az a "barátnő", aki a bajban elfordul tőlem, nem is barátnő. 2 embert veszítettem el, akik fontosak voltak nekem. És egy még most is fáj: a szerelem! Nem kérdeztem rá, hogy miért, vagy miért nem, hisz egyértelmű: nem szeret! Lehet, hogy túl könnyen adtam magam??