Július 14-én az egyik internetes társkeresőn kötözködtem a nőkkel. Megjegyzem, 46 éves vagyok, egyszer már 10 év és 2 gyerek után elváltam, most meg éppen megint 10 év után megint 2 gyereket követően megfagyott a levegő - már 3 éve - körülöttem. Így keresem a kiutat, megoldást érzelmi téren. Ez persze nagyon nehéz, mert mindenki a gazdag, független pasikat vadássza, de senki nem néz a kép, az arc mögé, mindenki siet valahová. Mivel a 40 feletti korosztályra már többször kiakadtam, így gondoltam egy merészet, és a 30-as korosztályra kerestem rá. A véletlenek sorozata odáig juttatott, hogy egy szomszédos-határos országban élő fiatal 30-as hölgy visszaválaszolt kekeckedő, piszkálódós bejelentkezésemre. Ő is csak unalmából szerepelt a keresőben, hiszen immár 2 éve elvált, egy szép, csinos, büszke, de flegma, önálló, 2 gyerekes üzletasszony, akinek kemény páncél védi szívét-lelkét. A dolog úgy alakult, hogy szó szót követett, végül mindkettőnk páncélja leolvadt.

Egy hónap múlva személyesen is találkoztunk, ő eljött hozzám: a munkahelyemen tudtunk találkozni, ami tényleg teljesen véletlenül, egy szálloda volt. Ekkor kiderült az, ami addig csak az irogatásból-skypeolásból állt, hogy bizony ez olyan érzés köztünk, mintha Isten is egymásnak teremtett volna bennünket, mintha évek óta ismernénk egymást, tudjuk-érezzük egymás gondolatait, érzéseit. Nagyon mély szerelem-érzés alakult ki köztünk és ráadásul még a szexben sem volt semmilyen zavar, sőt mindkettőnk örömére történt. De ment tovább az élet, a földrajzi 350 km távolságot továbbra is az internet segítségével hidaltuk át, nap mint nap, szerelmet vallva egymásnak a neten. Majd Nemzeti Ünnepünkön újra őrült találkozás, családtól ügyes alibivel távol, de mégis közel, együtt töltöttünk néhány napot, amely maga volt újra a megvalósult csoda. Talán ti is ismeritek, milyen jó érzés, ha tudod, hogy szeretnek, legalábbis azt hiszed, feltétel nélkül és csak önmagadért. De ez a rövid idő is hamar eltelt, jött az újabb internetes kapcsolattartás. De már elterveztük, hogy legközelebb én megyek, hiszen szeretném én is megismerni a körülményeket, barátokat, szülőket, a két lánygyermekét. Úgy is lett: rá két hétre nekiindultam a 3 nap 2 éjszakás útnak. Minden mesébe illő volt, a gyerekek-csajok úgy fogadtak -addig csak képről láttak- mintha a második apjuk lennék, sőt hihetetlenül kedvesen-aranyosan önmagukat adták, Nem volt benne semmi „szervezettség”, spontán megnyilvánulások voltak. A barátok mintha évek óta ismernének, a szülök és a fiútestvér is rögtön elfogadtak és közéjük tartozónak tekintettek, megjegyzem még egyszer, egy szomszédos ország úgymond kisebbségéhez tartoznak. Végigsétáltam az egész kisvároson párommal kézen fogva, büszkén, maga mutogatva „no lássátok itt az én párom.” De ez is letelt. Megint maradt a 350 km távolság. Mindenkinek a maga megoldandó dolga, problémája. Amin bizony el kellett gondolkozni: hogyan tovább? A lány részéről nem látszott sok gond, hiszen ház, autó, jól fizető vállalkozás, 3 diploma és egyebek adták a biztonságot, habár az ország életszínvonala és az életvezetés lehetősége alacsony ma is. 2 év óta először keresgélt, és talált meg engem rögtön, ahogy írtam. Az én részemről, mint írtam már, másodjára romlott kapcsolatban voltam, a maga terheivel, és egy kis Állam bácsi felé összehozott tartozással megspékelve, melyből csak egy közös élet-lakás felszámolásával tudok/ tudnék / akarnék ki-és tovább lépni, de autóm és egy jól fizető vezetői állásom van, egy diplomám. És akkor derült égből villámcsapásként a kedves –persze jogosan - elbizonytalanodott, nem tudván, most a szívére hallgasson, vagy az eszére. És már kéthete, naponta veszekszünk és kibékülünk, szakítunk és sírva egymás Virtuális karjaiba futunk, és én őrülten továbbra is ragaszkodnék és igyekeznék, és a kedves jönne is és maradna is, és nem tudom mit tegyek, pedig sok okos tanácsadóm van, akik szerelmi és tapasztalt guruként, próbálnak erre-arra indítani, egyik szerint puha vagyok és keményen kéne viselkednem, hiszen „csak bogárból van több, mint nőből” mondják, meg hogy „hiszen csajokból a sor vége Pécsnél áll és ott tépik már a sorszámot” De én még mindig próbálom elkapni a véletlen meglelt boldogság paradicsommadarát, és saját magamnak is ellentmondva, századszorra is küldöm a szerelmes sms-t, levelet és reménykedem benne, hogy az átmeneti, józannak mondott gondolkodás csak visszasüllyed a szív szavához. Itt tartok most….mit szóltok…?