Sziasztok! Én egy 15 éves lány vagyok és egy tanulságos történetet szeretnék most megosztani a nagyvilággal, remélem kényelmesen ülsz, kedves olvasó, mert nem fogsz hamar felállni innen, ha végig akarod olvasni a sztorit. Bevezetésnek csak annyit, hogy aki rasszista/megveti a másságot/stb. az lehetőleg ne olvassa el, ha kíváncsiságát nem tudja legyőzni, és mégis elolvassa, kérem, NE írjon bántó kommentárokat hozzá. Talán kicsit el fogtok gondolkozni a megkülönböztetésen - és, hogy kit miért néznek le egyes emberek... De most már térjünk a történetre. Egy gyönyörű őszi napon történt mindez, mikor éppen az iskolából tartottam hazafelé. Sokan mondják rám, hogy "mintha nem is a földön járnál", és ezen a napon ez különösen igaz volt rám. Gyönyörködtem az őszi fényekben, a hulló falevelekben, és mindenben, amiben csak ősszel lehet. Természetesen nem néztem az orrom elé, és csak akkor eszméltem fel "álomvilágomból", mikor egy hang a hátam mögül rám kiáltott:

-Vigyázz!

Egy autós nem vezetett körültekintően (hozzátenném, nem hiszem, hogy őt is az ősz varázsa foglalta le), és kis híján elütött, mikor átmentem az úttesten. Persze én is hibás voltam, de neki azért lehetne egy kis esze, ha már nekem nincs...

 

Szerencsére nem lett semmi baj, és pár pillanat múlva ott termett előttem megmentőm is.

- Jól vagy? Nem esett bajod?- kérdezte rémülten, és én a sokk miatta csak a fejemet ingattam.

- Falfehér az arcod. Jobb lesz, ha hazakísérlek - ajánlotta készségesen.

- Köszönöm - nyögtem ki végre, és hálásan hagytam, hogy belém karoljon, és hazakísérjen.

Hogy elvonja a figyelmemet, és kicsit megnyugodjak, kérdezgetni kezdett, és mire hazaértem, össze is barátkoztunk. Nagyon megkedveltem, gondolom ő is engem, mivel felajánlotta, hogy holnap is szívesen hazakísér. Otthon felhívtam a barátnőmet, aki velem együtt örült, de mikor megmondtam a fiú nevét, elhallgatott, és azt mondta, vigyázzak vele, nem olyan amilyennek én gondolom. Megkérdeztem, mire céloz, amire olyan választ kaptam, amit nem akartam elhinni. Csúnyán összevesztem a barátnőmmel, de mikor letettem a telefon, már megbántam. Mint utóbb kiderült, igaza volt. De ezt majd később. Tehát. Másnap izgatottan vártam a fiút az iskola előtt, de nem jött. Vagyis hogy azt hittem... Mikor már 15 perce ott álltam, úgy döntöttem, elindulok haza. Szomorúan indultam meg, természetesen ugyanolyan "körültekintően" mint előző nap, így nem csoda, hogy nem vettem őt észre. Egyszer csak azt hallom, hogy a hátam mögött valaki eszeveszetten fut. Ő volt az! Rettentően megörültem, de az ő arca komoly maradt. Azt mondta, beszélnünk kell. Megkérdeztem, mi a baj, mire azt válaszolta, hogy a barátnőm azt mondta neki, hogy ő (mármint a fiú) nekem tetszik. Nagyon dühös lettem a barátnőmre, de elmondtam neki, hogy így van, már első pillanattól kezdve nagyon szimpatikus volt nekem. Nem erre a válaszra várhatott, mert sarkon fordult, és elment. Én csak értetlenül álltam ott, fogalmam sem volt, miért olyan nagy baj az, ha tetszik nekem. Még aznap kaptam iwiwen egy levelet tőle, amiben azt kérte, találkozzunk este. Nagyon bántott, hogy faképnél hagyott, de kíváncsiságom erősebb volt, így hát beleegyeztem. Megírtam neki, hogy 7-kor találkozzunk a parkban. Kicsit késtem a megbeszélt időpontról, ő már ott várt, idegesen járkált fel-alá. Mikor megpillantott, megkönnyebbülni látszott, talán arra számított, hogy nem megyek? Intett, hogy üljek le mellé a padra.

-Először is, ne haragudj, hogy tegnap olyan bunkó voltam, csak...kétségbe estem. Másodszor, ne a barátnődet hibáztasd, ő jót akart neked, de erre nemsokára rájössz. Harmadszor, én nem olyan vagyok, amilyennek te látsz.

Erre már nem bírtam tovább:

- Mondd már meg nekem, miért olyan nagy baj az hogy tetszel nekem?

- Én...nos..öö...a fiúkat szeretem.

Erre a mondatra letaglóztam, és rajtam volt a sor, hogy otthagyjam. Ne higgyétek, hogy haragudtam rá, egyszerűen csak egy kis egyedüllétre volt szükségem, hogy megemésszem. Másnap korán reggel írtam neki iwiwen. "Szia, ne haragudj, hogy otthagytalak, csak gondolkoznom kellett egy kicsit. Nem ítéllek el azért, amilyen vagy, én így kedvellek, és szeretném, ha azért barátok maradhatnánk". Az órámra néztem, és világossá vált számomra, hogy ha 8-ra be akarok érni a suliba, akkor futnom kell. Természetesen nem értem be 8-ra, ráadásul összefutottam a barátnőmmel is. Zavartan köszöntünk egymásnak, aztán szótlanul ballagtunk az osztályterem felé. Mikor már majdnem odaértünk, kiböktem, ami már egész úton nyomta a lelkem: -Ne haragudj rám! Olyan hülye voltam! - Ugyan, dehogy haragszom.- válaszolta mosolyogva, és megölelt. Nagyon megkönnyebbültem, és egy kis időre el is feledkeztem az elmúlt napok eseményeiről. Csak akkor jutott eszembe, mikor a házunk előtt állt egy ismerős alak, kezében rózsával. Ő volt az, a megmentőm. Azt mondta, nem gondolta, hogy ezek után is szóba állok majd vele. Azóta is nagyon jó barátok vagyunk, mindig támogatjuk egymást. Ez az eset tanított meg arra, hogy:

1. Ne ítéljünk elsőre

2. Attól, hogy valaki "más", még lehet egy nagyon jó ember

3. A véletlenek mindig megtalálnak, akár akarod, akár nem.