Faramuci helyzet: mit tennél, ha a pasid legjobb barátja rendszeresen vegzálná a barátnődet? És ez még csak a jéghegy csúcsa: a barátod eleinte rendetlen, nem áll ki melletted, sőt, néha keresztül néz rajtad. Majd belép a képbe egy német fickó, akit a főszereplő lány nem tud hova tenni: nem igazán barát, nem is szerelem, nem haver…hanem X. Ezalatt ketyeg az állandó kapcsolata is, melybe pont most toppan be egy harmadik személy. A történetből megtudhatod, hogyan vágd ki magad a legnagyobb kavarásból is.
A történet egy kisebb „balesettel” kezdődött, melyben én voltam az áldozat. Abban a sokkos állapotban nem igazán figyeltem arra, hogy egy számomra vadidegen srác leült az asztalunkhoz. Pár napra rá viszont egy levél várt az iwiw-en, melyben ez a bizonyos srác (Zoli) érdeklődik a hogylétem felől, és afelől, hogy lenne-e kedvem msn-en beszélni vele. Egy hónappal az első találkozást követően összejöttünk és több mint 3 évig voltunk együtt. Mint minden kapcsolatban, ebben is megvoltak a boldogabb és a boldogtalanabb pillanatok, a civakodások és a kibékülések. Mind a kettőnknek megvoltak a saját kisebb és nagyobb hibái. Úgy fél év után már szinte együtt éltünk, én tőlük mentem hétköznap egyetemre, hétvégén meg nálunk pihentünk. Még nem kerítettem neki nagy feneket, de már ekkor is a barátokkal közös programok kb. 80%-át az ő barátaival csináltuk, ám egy szavam nem lehetett, mert jól kijöttem a barátaival (ő is az enyémekkel). Viszont egy dolog már szembetűnő volt, és számomra kissé furcsa.
Ha hívták a haverjai, hogy igyunk meg egy üdítőt valahol, és én azt mertem mondani, hogy „figyelj, menj egyedül, nekem fáj a fejem, nincs kedvem, fáradt vagyok”, vagy bármi ilyesmi, akkor egyből azzal jött, hogy Ő nélkülem nem megy. Voltak külön programjaink is, de nagyon ritkán, ám utána mindig találkoztunk. Eszembe sem juthatott, hogy esetleg külön alszunk, mert esetleg mindketten iszunk, és ittasan már egyikünk se üljön kocsiba. És akkor még arról szót se ejtettem, hogy én rendszerető vagyok, ő meg kissé trehány. Egyik reggel kinyitottam a szekrényt, hogy kivegyem az aznapi ruhámat, és nem várt meglepetés ért. A szekrény tartalma szinte rám borult. Ekkor persze még kis lelkesen összehajtogattam mindent, és visszatettem a szekrénybe, bár hozzáteszem, hogy a billentyűzeten hagytam egy levelet, melyben vicces formában közöltem vele, hogy a rend nem csak a szobára vonatkozik, hanem a szekrény tartalmára is. De elég is ebből, folytatom a történetet. Az első évünk szinte viharoktól mentes volt, ám volt egy személy, akivel kapcsolatban már az első évben meggyűlt a bajom. Jobban mondva, nem is a lánnyal, hanem inkább a párom őszinteségével. Ez a bizonyos lány kb. 250 km-re lakott, mégis valahol szálka volt a szememben, hisz ha róla volt szó mindig kiderült valami újdonság. A 2006-os évet viszont úgy zártam, hogy kissé összezörrentem a Zoli egyik legjobb barátjával. Hogy miért is? Mert a srácnak amúgy is van egy bunkó, idegesítő stílusa, ráadásul ezt pont az egyik legjobb barátnőmön próbálta kiélni. Én persze ezt nem hagyhattam, hogy ilyen stílusba beszéljen a barátnőmmel, és hogy olyan dolgokat mondjon a háta mögött, amiket mondott. Ezt a háta mögött dolgot még bő 3-4 hónapig hallgattam minden egyes találkozáskor. A párom és a másik legjobb barát egyre feszültebb volt az Ákos bunkósága miatt, én meg nem egyszer fontolgattam, hogy ad1.: ráborítom a bögrém tartalmát (általában forró teát ittam), ad2.: a bögrét is hozzávágom. Persze a baráttal való kapcsolatom egyre feszültebb lett, de akkor érte el tetőfokát, mikor bejelentettük, hogy a Zoli le szeretne érettségizni, és valószínű, hogy beiratkozik levelező képzésre. Persze én voltam a hárpia, aki erre kényszeríti, pedig csak iskolát kerestem és nyáron bizonyos időszakonként megkérdeztem, hogy akkor most elkezded-e az iskolát, mert ha igen akkor félre kéne tenni pénzt és intézni kéne a beiratkozást. Elérkezett a 2007 év vége, melynél hálát adtam az égnek, hogy nem Ákosomékkal együtt kell szilvesztereznem. Az évbúcsúztató party előtt pár nappal megérkezett Zoli német rokona és annak egyik barátja. Berndet már ismertem, hisz egyszer már találkoztunk, de Christian számomra még ismeretlen volt. Persze egyből megtaláltam a fiúkkal a hangot, kártyáztunk, iszogattunk, főztem nekik vacsorát. A közös programok mind nagyon jól sikerültek. Bár hozzáteszem, hogy míg Christian teljes mértékben „barátként” kezelt, addig Bernd - érzéseim szerint - nem egyszer nyomult (amit sokan észrevettek, kivéve a Zolit). Miután hazamentek, bekövetkezett nálam egy kisebb mélypont. Zoli nem foglalkozott velem annyit, mint amennyit szerettem volna, és persze az ominózus Ákossal-összeveszős-szilvesztert leszámítva egyszer sem állt ki mellettem akkor mikor Ákos barátja „nekem esett”. Hiányoztak a németek, hiányzott a boldog 1-1,5 hét, amit velük töltöttünk. Hiányzott, hogy törődnek velem, és persze Christian hiányzott a legjobban, mert vele annyira jól megértettük egymást. Mielőtt bárki bármi rosszra gondolna, semmiféle kémia nem indult be. Abszolút tabu volt, hisz neki már menyasszonya volt, akit 2009. májusában el is vett, nekem meg persze ott volt a Zoli. Nem tudnám leírni pontosan, mi volt számomra Christian, mert nincs rá szó. Nem volt vonzalom, nem volt barát, nem volt haver. De ha mellettem volt, boldog, nyugodt, kiegyensúlyozott, vidám és energiával teli voltam. Már 2008 első hónapjaiban azon kattogtam, hogy augusztusban Németországba utazunk nyaralni, és milyen jó lesz újra találkozni a fiúkkal. Persze e-mail-be tartottam velük a kapcsolatot, de az nem volt ugyanaz. Zolival ugyanúgy megvoltak a kisebb civódásaink, hogy mért nem megyünk el néha az én barátaimmal is valahova, mért keres mindig kifogásokat. Hogy mért nem képes egyszer időben elkészülni, és mért mindig utolsó pillanat után negyed órával indulunk el bárhova is (a legdurvább az volt, mikor fél órát késtünk egy esküvőről). Hogy mért nem képes egyszer elpakolni maga után, mért nem képes legalább egyszer kivinni a szemetet. Én meg persze kaptam vissza, hogy mért vagyok ennyire türelmetlen, miért cirkuszolok folyton ezek miatt, hogy majd ő megcsinálja (vettem észre, mikor egyszer vagy 2 hónapig gyűltek a szemetes zacskók a szoba ajtajánál), és hogy szervezzek programot, akkor mehetünk az én haverjaimmal is ide-oda (a szervezetteket folyton lemondta). Bár hozzáteszem, hogy akkoriban egy gyerekkori barátjával és annak a barátnőjével mentünk el enni, kávézni, „bulizni”, mozizni, akik nekem nagyon szimpatikusak voltak. Eljött a nyár, és a nyaralás, de sajnos Christian Kínában volt cserediákként, és úgy tűnt, hogy csak szeptember elején jön haza, és Bernd se kapott szabadságot. Ki fog így elvinni, megnézni Flocke-t? Christian Kínába, Bernd általában 8-10-ig dolgozik. Ám ki várt minket mikor megérkeztünk, hát az én drága nyugtatóm, Christian, és Bernd is azzal fogadott, hogy a Bacardim már be van hűtve nála otthon (Bernd szüleinél laktunk). Első este buliztunk, és a hét további napjain voltunk Europa Parkba, a Steffy macigyárba, Mexikói étterembe, és persze csak az én kedvemért Christian elvitt minket Nürnbergbe az állatkertbe, és megnézhettem azt a lusta Flocke-t, aki persze ránk se hederített. És a következő jó hír mi volt? Az esküvő, amire hivatalosak vagyunk. Persze megint felpörögtem, hogy hu-hu-hu esküvő, ekkor még nem sejtettem semmit. 2008 novemberében egy ismételt veszekedés után (barátaimmal soha-sehova témán) Zoli közölte, hogy neki most elég. Először nem buktam ki nagyon, de mikor hazaértem (barátnőmmel kávézni voltunk) bekapcsoltam a számítógépet és láttam, hogy újra felvette a kapcsolatot (beállította, hogy automatikusan belépjen nálunk az msn-jére) miss „250km-re lakok tőled”-del, kiakadtam. Rémálom, a csaj, akivel kapcsolatban folyton ment a kamu, hazugság, titkolózás, vetítés stb. stb. De végül alig pár napra a szakítás után kibékültünk, és kijelentette, hogy Anitával tartani fogja a kapcsolatot. Nagyot nyeltem, elviseltem, csak ekkor még nem tudtam, hogy mi vár rám. Persze a következő 3 hónapban is folytonosan ment a kamu és a hazugság a csajjal kapcsolatba. Hogy miért nem hagytam ott? Nem tudom. Naiv voltam, nagyon naiv. Ez a 3 hónap teljes mértékben bizalmatlanná tett és az egómat is nem kicsit megnyirbálta. De persze mindig jött az, hogy de szeret, hogy sose teszi még egyszer, hogy ne hagyjam el, és persze a sírás (tényleges könnyhullatás). Most már belátom, naiv voltam. Karácsony előtt 1 nappal majd egy órán keresztül hazudott a szemembe, hogy ő ugyan nem azért volt foglalt, mert az Anitával beszélt, csak biztos olyan helyen volt. Ekkor már az idegeim vészesen feszültek. Nem szoktam ordítani, de ekkor üvöltöttem, mint egy sakál, álltam a tűzhely mellett (épp eljárkálós párunkat vártuk vacsorára), és azon agyaltam, hogy én most mindjárt hozzávágom azt a forró kiszedőt, mellyel jobb esetben az olajból kéne kiszednem a sült krumplit. Persze megint jött a beismerés, hogy hazudott, és a sírás-rívás, hogy ne hagyjam el. Nyugi, holnap Karácsony, ne cirkuszolj. És persze ismételten megbocsátottam, és Ő meg persze lehazudta a csillagokat is, hogy többet nem lesz titkolózás, kamuzás, hazugság. Ha ír a csaj egyből szól, hogy nem töröl ki semmit, nem hazudik a szemembe. Persze nekem nem ez kellett. Beszéljenek, nem érdekel, de ha kérdezek valamit, akkor az igazat akarom, nem a kamut, és nekem ne törölgessen ki semmit a csajtól, mert az már végképp gyanúra ad okot. Hozzáteszem olyan tervei voltak, hogy találkozik a lánnyal, amitől nekem felállt a hátamon a nem létező szőr is, hisz az elmúlt 3 hónapban úgy éreztem, hogy ez a lány a kapcsolatunkban a 3. fél. Aki ugyanúgy fontos, mint én, sőt néha jobban is, aki a szép kedves aranyos rendes, én meg csak a jól bevált bútordarab vagyok. És hozzáteszem az is voltam.
Teltek-múltak a napok-hetek.
Mielőtt kibékültünk volna én beszéltem az Anitával, és Ő - hogy ne legyen kellemetlen a szitu - azt hazudta a Zolinak, hogy nem beszéltünk. Ám, mit tesz ez a „miss 250km”? Komolyan, néha ki tudok akadni az embereken, akik maguk alatt vágják a fát. Elmondja a Zoli legjobb barátjának, hogy mi beszéltünk, aki persze visszamondta a Zolinak. Tőlem megkérdezte a Zoli, hogy beszéltem-e az Anitával? Én nem akartam hazudni, de az Anitát se akartam gáz szituba hozni (nem tudtam, hogy elmondta a Zoli barátjának), ezért annyit írtam vissza, hogy „szerinted én beszélnék az Anitával?”, és itt le is volt tudva a kérdés. De persze ugyanezt feltette a miss-nek is, az meg vissza sms-ezett (nem is tudom konkrétan mit). A lényeg a lényeg, hogy Anita elmondta nekem, hogy válaszolt a Zolinak. Mondom furcsa, mert tegnap épp odaadta a telefonját, hogy olvassam el mit írt a Bernd, és nem volt ott egy üzenet se Tőled. Elkezdtem összepakolni a dolgaimat, volt kemény 10 percem mielőtt hazaér. Már szinte mindennel végeztem, mikor beállított, gondoltam nem borulok ki, nem cirkuszolok, hazamegyek, átgondolom a dolgokat és utána vagy véget vetek ennek az egésznek, vagy nem tudom. Elkértem a telefonját, hogy biztos legyek a dolgomba, és persze bizonyságot nyert. „Azt hiszem akkor én most hazamegyek” mondat hangzott el, ő leült, és persze meglepődött fej. Persze szokásos forgatókönyv, sírás, ígéretek, megbocsátás. Tudom, tudom, a naivitásom határtalan volt. Felgyorsítva a vége. Április 30-án mentünk volna németbe, én akkor már úgy voltam vele, hogy ha hazajöttünk, leülünk és elbeszélgetünk, mert ez így nekem nem jó, a bizalmam nem jött vissza, és már elég volt. Csütörtökön indultunk volna, szerdán kozmetikustól átmentem hozzájuk, és ő azzal fogadott, hogy vége. Egyedül akar lenni, és most nincs szüksége senkire, és persze, hogy túl sok időt töltöttünk együtt. Kérdeztem, hogy „és esküvő? Christian-ék számítanak ránk”. És ekkor jött a kegyelemdöfés: „Én megyek, Te maradsz.” Otthon még aznap lefordítgattam a képeket fejjel lefelé, visszavittem a nálam maradt cuccait, a sajátomat meg kipakoltam. 3 év és majdnem 4 hónap, és ez lett a vége. Ha már nem is működött (és ezt már mindketten tudtuk) akkor legalább annyi lehetett volna benne, hogy legalább az esküvőre együtt még elmegyünk. Nem volt se hajtépés, se cirkusz, nem volt olyan a viszonyunk, hogy 2-3 napot nem bírunk ki veszekedés nélkül. De hát így alakult... Megfizettem a tanulópénzt, de nem részletezném, hogy mit tanultam.
