„Ő egyre többet ivott a haverokkal, akik olykor nem átallottak engem obszcén szavakkal illetni.” Egy lány szívét-lelkét beleadja egy hálátlan kapcsolatba, majd szakítás és szolid bunyó következik. Újra a tövig futtatott kérdés kerül terítékre: hogyan rakjuk ki stílusosan a szűrét egy bárdolatlan, de betegesen ragaszkodó pasinak? Egyik törzs-kommentezőnk beszámolója következik, melyből megtudhatjuk, hogy a szenvedés kiváló diéta.
Sziasztok Kommentelők!:) Zsú, Vagány, Boss, Glg és Lobelt, Szerintem Ti rám ismertek majd!:) A következő történetben életem legnagyobb csalódását mesélem el. Tulajdonképpen akárkivel megtörténhet és meg is történt már néhányotokkal, ezt biztosan tudom. Tíz éve egy nagyon kedves srác teljesen belém szeretett. Mivel 13 évesen nem a fiúkkal voltam elfoglalva, nem igazán foglalkoztam vele. Eltelt néhány év, kijártuk a középiskolát és valahogy egymás mellé sodródtunk. Hatalmas szerelemnek indult. Már az első együtt töltött nap után éreztem, hogy nem lesz egy egyszerű múlandó kapcsolat. Igazam lett.
Remekül éreztem magam vele, azonban az életvitelét nem tudtam tolerálni és nem is akartam. Közöltem vele, hogy a drogot undorítónak tartom, és ha velem szeretne lenni, arról le kell mondania. Nagy meglepetésemre, megtette. Elkezdett rendesen dolgozni és egyre harmonikusabbá vált a kapcsolata a szüleivel is. Nagyjából fél év telt el, amikor úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk. Óriási hibát követtünk el akkor, de ez persze nem derült ki azonnal. Önmagamhoz mérten, remekül viselkedtem. Egyre háziasabb lettem, úgy viselkedtem, mint egy feleség. Mostam, főztem, takarítottam. Mire hazaért a munkából, még akkor is, amikor este 11-ig dolgozott, friss és meleg étellel vártam. Ez nem nagy dolog, de egy 19 évestől azért mégis csak az, valahol. Szépen alakult a közös kis életünk, azonban kezdtem unalmassá válni számára. A boldogság rám sajnos nincs túl pozitív hatással, ami a külsőmet illeti, így elég sokat híztam. Ő egyre többet ivott a haverokkal, akik olykor nem átallottak engem obszcén szavakkal illetni, ha nem értettem egyet valamiben. Természetesen nem estem kétségbe és kiálltam magam mellett, ha már a párom nem tette meg. Egy idő után besokalltam, úgy döntöttem véget vetek a szenvedésünknek, de nem tudtam hogyan tegyem. Próbáltam vele beszélni, hogy tegyünk valamit a kapcsolatunkért, de nem érdekelte. "Jól van, hülye vagy. Majd kialszod." Egyre dühösebb lettem, de nem tudtam mit tegyek. Nagyon szerettem őt és annyira bántott a viselkedése, hogy azt el sem tudom mondani. Jó néhány beszélgetés után végre úgy éreztem, hogy sikerül elérni a célomat, tenni fog értem, kettőnkért valamit, de nem így lett. Ekkor kezdett közömbössé válni ő, és haldokló szerelmünk is. Nem érdekelt többé sem az, hogy hol van, sem az, hogy kivel. Néhány hónap leforgása alatt, a szomorúság következtében, sikerült leadnom a súlyfeleslegemet. Kedveskedett, próbált szeretni, de nem hagytam magam. Elkezdtem a munkámnak élni. Nem is foglalkoztam mással. Úgy éreztem, nem kellek senkinek és nekem sem kell senki. Ahogy az lenni szokott, akadt vigasztalóm is. Nagyon kedves és vicces fiú, széles érdeklődési körrel. Eleinte nem igazán érdekelt, barátként közeledtem felé. Persze a barátság átalakult, és szépen lassan beleszerettem. Nem volt kérdéses, mit tegyek. Mivel a páromat emberileg szerettem és tiszteltem, teljesen őszintén elmondtam neki, amit érzek. Úgy gondoltam, sikerül majd elintéznünk felnőtt emberek módjára a dolgokat. Tudtam, hogy megbántom, de őszinteséget érdemelt. Elmondtam mindent, összecsomagolt és elment. Nehéz volt, fájt, de tudtam, hogy ez a helyes. Miután egyedülállóvá váltam, nem vágtam bele rögtön egy kapcsolatba. Választottamat szerettem volna megismerni. Rengeteg időt töltöttünk együtt, sétáltunk, moziba mentünk, néztük a Városligetben a tavat és közben beszélgettünk, vacsoráztunk, táncoltunk és még annyi mindent csináltunk, hogy leírni sem tudnám. Mindezt úgy, hogy kézfogásnál több nem történt. Ezek átlagos dolgok, de mégsem volt bennük részem a három év alatt. Naivan azt hittem, hogy ilyen könnyedén újra kezdhetek mindent. A volt párom persze közbeszólt. Többször felkeresett, mindig más és más indokkal. Minden alkalommal megpróbáltam vele megértetni, hogy ennek visszavonhatatlanul vége, de nem hatott. Míg egy nap közölte, hogy felfogta és végleg békén hagy. Egy napon mégis egy gyűrű kíséretében állított be, természetesen nem fogadtam el és megkértem, hogy távozzon. Ekkor ideges lett és földhöz vágta a dobozt. A gyűrű elpattant. Órákig kereste, de nem találta meg. Másnap amikor kiléptem a kapun, a lábam előtt hevert a sárban. Azonnal hívtam, hogy sikerült megtalálnom. Még aznap vissza is adtam, ekkor ismét biztosított, hogy többé nem próbálkozik, ez volt az utolsó. Én ismét, bár kissé kétkedve, de elhittem. Eljött a szombat, irány a kedvenc hely, a barátok, móka és kacagás. Ki gondolta volna, megjelent a törzshelyemen. A három év alatt egyszer volt ott, mert az én barátaim unalmasak, amiért nem fetrengenek a hányásukban. Amikor megláttam, azonnal kértem, kedvesen és udvariasan, hogy távozzon, persze hiába. Szapora magyarázkodásba kezdett, hogy nem miattam jött pont erre a helyre, de felesleges volt. Minden söre után emlékeztettem, hogy nem örülök neki, de mindhiába. Iszonyatosan részegre itta magát, és egy ilyen, még mindig viszonylag kedves, azonban már türelmetlenebb felszólítást követően jelenetet rendezett. Kiabált, majd becsapta az ajtót, hogy mindenki jól lássa és hallja őt. Azt várta, hogy a barátaim, akik végig követték az utóbbi hónapokban a kapcsolatunkat - akik ott voltak a névnapomon, ahová a drága párom nem jött el, mert valami ócska koncert volt az ország másik végén - sajnálni fogják, és az majd hatni fog rám és visszafogadom. A kabátját bent felejtette, én pedig ostobán kivittem utána. Annak ellenére, hogy a barátaim nem igazán ismerték, tudták, és én is tudtam, hogy nincsen félnivalóm, hiszen soha sem bántana. A következő jelenetben már üvöltött az arcomba, hogy meg fogja magát ölni, rángatott és cibált. Az egyik pillanatban nevetett, a másikban sírt és üvöltött. Hirtelen történt minden, amire konkrétan emlékszem, hogy csattanok egy "mi autónk" oldalán. Mivel ittam is és az adrenalin szintem is az egekben volt, nem éreztem különösebb fájdalmat. Viszont annál nagyobb félelem uralkodott el rajtam. Az egyik minutumban attól rettegtem, hogy magában tesz kárt, a másikban pedig attól, hogy bennem. Szerencsére az egyik barátom kijött, és bár azt mondtam, minden rendben van, ő mégis betelefonált a többieknek, hogy baj van. Többen kijöttek, bekísértek, próbáltak megnyugtatni. Feltűnt, hogy kevesebben vagyunk, ezért kimentem. Pont időben, mivel volt lovagom majdnem hatalmas verést kapott, mert nem akart elmenni. Próbáltam hatni az eszére, ami nyilvánvalóan már nem volt, de nem sikerült. Nagyjából negyed órába telt meggyőznöm, hogy menjen haza és pihenjen. El is ment, de visszajött és egy bokorban bujkálva várta, hogy arra menjek. Hívogatott, írogatott, nem hagyott békén. Nem tudom, hogyan sikerült rávennem, hogy végre valahára vegye fel a nyúlcipőt, de megtette. Másnap ismét felkeresett, bocsánatot szeretett volna kérni a primitív viselkedéséért. Elküldtem és megkértem, hogy többé ne keressen. Elment és azóta nem keresett, viszont alig telt el néhány nap. Remélem többé nem is teszi. Ez volt életem nagy csalódása. Igazándiból nem a szerelemben vagy benne csalódtam, hanem magamban. Megbíztam benne, azt hittem, nem tudna bántani, de mégis megtette. Ilyen az élet...
Az utolsó 100 komment: