Sziasztok Mindenki! Rendszeres olvasója / fogyasztója vagyok a blognak és Veletek indul a napom. A kommentezőket már-már távoli rokonként ismerem és kedvelem (ezt nem azért mondom, hogy ne marjatok most szét: nyugodtan tegyétek, ahogy jól esik!). A pénteki posztot olvasva megakadt a szemem a záróepizód egyik helyszínén, ami Répáshuta volt. Nos, nekem is van egy vidéki kalandom, ami a festői Répáshutától csak néhány kilométerre fekvő helyen játszódik. Gyönyörű borvidék, jó levegő...és nem kicsi kalandok.

Még évekkel ezelőtt történt, hogy a barátokkal találgattuk, hova is menjünk nyaralni? Mindenki külföldre akart, legalább Horvátországba, Görögbe vagy Olaszba, de az akkori anyagi helyzetünk ezt nem engedte meg. Én arra szavaztam, hogy legyen kis hazánk a cél. Itt élünk benne, fedezzük már föl rendesen. Sok szép szegletünk van, és nem is tudunk róla, vagy csak körvonalakban. Az egyik haverom pl. azt se tudta megmondani, hogy hány megyénk van, úgyhogy, már csak oktatási célból is, a hazai turizmus mellett voksoltunk. A neten körülnéztem, hogy hol foglaljunk szállást. Mindenképpen a Bükkbe akartam menni, mert nagyon régen jártam ott utoljára. Bükk***ről már sok jót hallottam, így ki is választottam célnak.

Egy panzióban foglaltunk két szobát. Akkor még nem sejtettem, hogy itt fog játszódni az a bizarr telenovella, ami a mai napig tart. Elindultunk. Megérkeztünk a panzióba és elfoglaltuk a szállásunkat. Hogy elegánsan beinduljon a dolog és asszimilálódjunk kicsit, az első kérdésem a helyi kocsmára vonatkozott. A recepciós éppen nem volt posztján, ezért a tulaj fia ugrott be helyette. Szép szál gyerek, vakító kék szemekkel, kreolos babasima bőr, finom párnás kéz...! Azt mondja, hogy szívesen elkísér minket, csak megvárja, hogy visszajöjjön a portás a patikából.

Elindultunk. Útközben elárulta, hogy Róbertnak hívják és ő a tulaj fia. Felajánlotta, hogy elvisz minket kocsival, mert van egy nagy autómentője, amiben öten is elférünk, ha nem is kényelmesen. Így is lett. Megérkeztünk egy nagyon helyes kis vendéglátó egységbe. Róbert nem ihatott, mert ő a fuvarunk haza, így csak magunknak rendeltünk némi tájbort. Ahogy ott ültem, velem szemben Róberttel, olyan érzésem támadt, amitől egyszerre éreztem magam hatéves taknyosnak és prostinak egyaránt. Valahogy iszonyatosan vonzott ez a fiú, amit ijesztően irreálisnak találtam. Ezt az érzést nem tudom leírni: valahogy olyan, mintha a hasad közepén nyílna egy szem, amit akkor sem tudsz becsukni, ha akarsz. Nem tudtam Robiról levenni a tekintetem, amint elkaptam róla, mindig visszakalandozott hozzá. Ő ugyanígy lehetett velem. Jó fej volt a többiekkel is, de általában csak velem csevegett meghittebben.

Elindultunk visszafelé. Amikor megérkeztünk a panzióba, Robi felajánlotta, hogy ha nem fekszem le túl korán – de ha a barátaim már alszanak – megmutatja a borospincéjüket. Éjféltájban – ahogy a hülye regényekben szokás, már csak a telihold hiányzott – találkoztunk a kocsija mellett. A pince nem a panziónál volt, hanem kicsit távolabb, az un. Pincesoroknál, ami kultikus terep a borimádók körében. Megérkeztünk a dombok aljára, ahol egy sor betonboltíves, faajtós pincesor állt. Ha a kocsink fényszórói nem égnek, vaksötét lett volna. Robi kiszállt és kinyitotta az egyik pincét. Először tudatosult bennem, hogy egy vadidegennel, akit csak pár órája ismerek, ülök egy kocsiban, a semmi közepén. Ha fel akar darabolni és beledarálni a tavalyi rozéba, minden sietség nélkül megteheti. Kisvártatva Robi két pohárral jött vissza. Az egyiket nekem nyújtotta. Koccintottunk. Nagyon finom bort hozott. Ahogy a borsznobok mondják: „szép kerek tannin tartalom, cseppet sem tolakodó ízek”. Robi felajánlotta, hogy megmutatja a pincét belülről is, ha nem vagyok fázós, mert odabent igen hűvös van.

Mondom, uccu neki, mehetünk! A pince falát köröskörül szürke, szőrős vastag penészréteg borította és tényleg hideg volt jó pár fokkal. Megmutatta a hordókat, a több fajta lopót. Semmi erotikus nem volt idebent, de én egyszerűen nem bírtam magammal: tartsatok bár szajhának, szembefordultam Robival, megragadtam a vállát és megcsókoltam. Valószínűleg erre számított, mert nem tiltakozott. Sőt! Utána még kétszer nem tiltakozott : ) Ugyanis a kocsijában tovább is mentünk, és felséges volt vele a vadregényes vaksötétben, és a hatalmas erdei csendben, amit csak a mi fáradt lihegésünk tört meg. Nem utolsó sorban az is izgatott, hogy pár kilométeres körzetben nincs egy teremtett lélek sem. Csak a baglyok, meg a csillagok. Tudom, hogy megrázó egy lány szájából ilyen merészet hallani, de ez van. Eszembe jutott néhány ócska tinihorror, ami pont így kezdődik, és mindjárt jön valami baltás zombi, mire majdnem el is röhögtem magam.